PRÓZAIRODALOM

Földi Erzsébet: Emlékek a Szulovszki házból

Szulovszki Nándor és Tőke Rozália házasságából három gyermek született, Magdi, Feri és Panni. Nagyanyám mindhármuk születésénél „bábáskodott”. A Szulovszki gyerekek, ha nem is pajtásaink, de igen közeliek voltak számunkra.
Magdi volt a legidősebb, szelíd, kékszemű, barna hajú teremtés. Gyermekkorában mellhártya-gyulladása volt, az orvosi beavatkozás összege miatt édesapja sürgős ingatlan eladásra kényszerült. Anyám sokat „pesztrálta” Magdit. Egy alkalommal több járókelő verődött össze a nyitott ablak előtt és bámulta a kislányt a szobában. Ügyelő anyám korához képest bölcsen becsukta a bámészkodók elől az ablaktáblákat.
Magdi tanítóképzőt fejezett be és dolgozni kezdett. Pályája falun indult, majd Palicsra került. Eleinte minden nap utazott (villamosozott) a munkahelyére. A későbbiekben férjhez ment Gombár Imréhez, aki szintén tanítóként kezdte pedagógiai munkáját. (Imre jó barátja volt majdani barátnőm, Kalmár Edit édesapjának, Kalmár Imrének.)
Magdiék ekkor már Palicson laktak, albérletben. Gábor fiuk itt született. Otthonuk közel volt a Jovánovics villához, ahova évente látogatóba mentünk, családostól, hiszen anyám keresztszülei laktak ott. Ilyenkor átmentünk Magdiékhoz is, megcsodáltuk a növekvő kisbabát.

Feri volt a középső gyermek, már felnőtt gimnazista, egyensapkáján ezüst-, majd arany csíkok jelezték az évfolyam számát. Érettségi után – szokás szerint – barátaival fiákeren járták be a várost. Sétapálcájuk jelezte érett ifjú mivoltukat.
Szép fiú volt, sötét hajú, meleg barna szemű. Kiskorában egyszer valami rohamot kapott, szemei felakadtak. Gyerekkocsiban feküdt a boltban s a vásárlók körülállták. Ekkor nagyanyám közbelépett: a kocsit kihúzta a ház udvarára, hogy a gyerek levegőhöz jusson.
Ferit mindenki szerette, mert kedves és közvetlen volt. Családunkat kedvelte, mindig benézett ránk, apróságokra. Mi, húgommal, imádtuk. (Én Dakundak, Marika Bada becenevet kapott tőle). Az ’56-os események idején nekünk még nem volt rádiónk, hát hozta a híreket:
– Most mondták be, hogy az Országháza lángokban áll… (A Rádió akkoriban, a híreken túl, egyetlen dalt játszott: Esik a hó, sír a Kató…)
Gyermekkorában volt valami csibészes története egy kislánnyal kapcsolatban, de kitartóan azt hajtogatta: – Nem bánom, de nem vállalom a felelősséget!
Mint jelenség és mint személyiség sok lánynak álmai „netovábbja” volt, de számára a nagy szerelmet Elza jelentette. Elza bejárt a házba, együtt mentek sétálni, táncolni, ők voltak a város szerelmespárja, övék volt a világra szóló szerelem. (Egyébként majdan Elza és Feri szerelméhez hasonlítottam a magamét…)
Eljegyzés, majd esküvő következett, megszületett Robi fiuk. Hihetetlen és sajnálatos módon a házasság válással végződött, Feri pedig újranősült.
A Szociális Biztosítási Intézetnél nagyszerű poszton dolgozott, a kevésbé bennfentes ügyfelek Szulovszki doktornak nevezték, holott nem volt orvos. (Sárgaságom után valószínű ő járt közben a bizottságnál, hogy üdülésre mehettem Vrnjačka Banjára.)

Panni volt a legfiatalabb, és a helyzetnek megfelelően: több szabadságot harcolt ki magának. Másként szigorú édesapja vele kicsit elnézőbben bánt. Kékszemű, szőkésbarna hajú volt, kereskedelmi iskolát végzett.
Május elsején orgonával, pünkösdkor bodzavirággal tűzdelte tele a nagykaput. Nyáron sokszor ő locsolta fel az utcát, emlékszem a jó szagra, ami a poros aszfaltjárdáról felszállt. A homokban igazi várat épített velünk, alagutakkal, dombokkal, utakkal. Télen, egyik disznóvágás idején nagy hóembert csináltunk, számunkra ez sokkal jobb szórakozás volt. Egy tavaszi nagytakrítás alkalmával nyersselyem napernyőt kotort elő a régi lomok közül. Pasztelzöld mintás, fodros volt, elegáns nyelű.
Emlékszem a bérmaruhájára, amit sárga-piros-zöld tónusú selyemanyagból varrattak, benne itt-ott sötétebb színű, cakkos mintával. Az ünnepi alkalom elmúltával a mindennapokon jól ki tudta használni, akár biciklizés közben, ami egyébként egyik kedves szórakozása volt.
Nagylányként egy alkalommal Pistával elvittek minket szánkózni, igazi lovas szánon, lábunkhoz melegített téglákat raktak a takaró alá, a lovak nyakában csengők szóltak és bejártuk messze a külvárost.
Panni is férjhez ment, férje neve Péter, fiuk pedig a Zoli nevet kapta.

A Szulovszki család nyári estéken az udvaron vacsorázott. A kiskertben dáliák, tátogatók nyíltak, mellette állt a nagy asztal, a villanyt is kivezették, egyetlen égő szórta a fényét a terítékre. A családfő gyakran evett háromsarkos sajtot. Az étkezéseket kötelezően pohár borral fejezte be. (Mi csak egyszer ettünk az udvarban, sajt és kenyér volt a vacsora és egy üveg sörön osztoztunk meg mindahányan.)
A bolt államosítása után a családfő üzletben dolgozott, kereskedőként, ám sok munka volt a szőlőben, ahol gyümölcs is termett: vadóc barack, nácikakörte, alma, szilva, dió.
A Szulovszki lakás mellékhelyiségei az udvar jobb oldalán sorakoztak: a konyha, a spejz, tőlük balra a kamra és a mosókonyha. Jártunk a konyhájukban, bepillanthattunk a spejzba, ahol nagy tartóládákban állt a liszt, a cukor. A kamrában rúdon átvetve raffiával összekötözött szőlőfürtök lógtak párosával, ősztől tavaszig aszalodó, igazi nassolni való.
Átellenben, az udvar bal oldalán két lakószoba volt, az elsőben barna, a másodikban fehér hálószobabútor, ovális álló tükörrel. Ide fürdőszoba is tartozott, de nem használták, nem volt teljes a felszerelése. (Eredetileg a Czigler lakás részét képezte.)
Szulovszki néni tizenhat évesen ment férjhez a harminc év feletti férjéhez, kevés gyakorlata volt a házi munkákban, főzésben. Nagyanyám tanította meg kenyeret dagasztani, lángost sütni, idővel rendre elsajátította a konyhatitkokat. Ha pongyolás almával megkínált, érdekes és vonzó volt a neve, az íze is, nálunk nem készült a konyhán. Ám anyu nem szerette, ha kínáltak minket, és az érvei valahol helyesek voltak: – Attól a falattól nem laknak jól, de elveszi az étvágyukat és aztán nem esznek rendesen, amikor kell. (Itt kell megemlítenem, hogy Feri révén új ínyencséget ismertünk meg: cukros-zsíros kenyér.)

Bobi házőrző is a Szulovszki házhoz tartozott. Talált kutya volt, az alomból kiskutyaként került oda. Farkas-keverék fajtája meglátszott rajta, szőre sárgás-barna és sötétbarna között volt behatárolható. Pici kora rossz emlékei valószínű meghatározók voltak, mert utálta az egyenruhát. Napközben dróton futó, hosszú láncon mozoghatott, volt kutyaháza és rendesen etették. Esténként lekapcsolták a láncról és kiengedték az utcára. Ilyenkor szabadon rohangált, voltak kutyatársai és ha hazaért, megszomjazva a sok kóborló szaladgálástól, fenékig kiitta a vizet a vizesedényből.
Hűséggel szolgált, hangosan ugatott, ha idegen lépett az udvarba, és acsarkodott, ha az illető egyenruhát viselt, történetesen postás volt, kéményseprő, esetleg rendőr, akárha pap..
Szabadságát a szabadon kóricáló tyúkocskák, a virágoskert és a házbeliek miatt korlátozták. Ha olykor, rövid időre szabadon szaladgált az udvaron, általában galiba történt.
Bobi kutya fogalmai szerint minden lakónak saját otthona volt, ezt kifigyelte, megtanulta és szigorúan ellenőrizte, vagyis senkit nem engedett a másik lakásba belépni.
Feri fülcseppekért kopogott be hozzánk, be is lépett volna, ám a kutya átkarolta, nem engedte mozdulni sem.
– Eriggy, hagyjál… – hallotta meg anyu Feri hangját, mire ajtót nyitott.
– Ez a bolond kutya nem enged be, fáj a fülem, csöppekért jöttem… – Anyu segítő hozzáállását látva Bobi megnyugodott és eltávozott.
Egy alkalommal nagyanyámat elkísérte a vasárnapi misére a Kiserdő melletti Szent Kereszt templomba. Ahogy Rozika belépett a templombelsőbe, Bobi odaült az ajtóba és az érkező hívek egyikének sem engedélyezte a további belépéseket, gondolván, hogy Tósiné kápolnája csak nagyanyámé.
– Kié ez a kutya? – kérdezte a feldúlt sekrestyés a bentlevőket – nem hajlandó beengedni senkit…
Nagyanyám bölcsen hallgatott. Bobi szerencsére az utcán kutyapajtásokat vett észre és utánuk iramodott, a hívek bevonulhattak és a szentmise rendben lebonyolódott.
Egy alkalommal Ilus tanti jött hozzánk látogatóba, késő őszre járt, a sötétedés miatt a kaput korábban bezárták. Amikor az utcai ablakunkon bekopogott, az utcán szaladgáló eb észrevette, odafutott, két sáros mellső lábával a vállára nehezkedett és fogait csattogtatva az arca körül ugatott.
Megint az utcán randalírozó többi kutya mentette meg a helyzetet, Bobi utánuk eredt. Nagynénim végre jó erősen megverhette az ablakot, és az erélyes dörömbölésre anyu kaput nyitott neki. Szegénynek csupa sár volt a kabátja, de ez volt a kisebbik baj, ugyanis az átélt félelem most oldódott fel benne és sírógörcsöt kapott.
Az esti látogatók a zárt kapu miatt csak úgy juthattak be hozzánk, ha megzörgették az ablakot. Valaki közülünk visszakiáltott: – Mindjárt, csak a kapukulcsot… Ez volt az akkori kaputelefon.
Bobiról el szeretném mondani, hogy valószínűleg muzikális lehetett. Feri akkortájt hegedülni tanult, Mahagóni úr járt a házba privát órákat tartani. (Hajlott hátú, hosszú ősz hajú művészember volt, mindig feketében járt és a hegedűtokban a hegedűjével elválaszthatatlanok voltak.) Feri kezdeti nyekergése nem tetszett az ebnek: cudar vonítással kísérte a bukdácsoló hegedűhangokat. Ilyenkor egy vödör hideg vízzel leöntötték, mit volt mit tenni, elhallgatott és bekotródott a kutyaólba.
Abban az időben a rádiókészülék ritkaság számba ment, Szulovszkiéknak volt a házban először. Ha zenei programot közvetítettek, Bobi rendszeresen elkezdett vonítani, sehogy sem tanulta meg, hogy ennek mindig van számára kellemetlen következménye.
Bolhái voltak, amik időnként beköltöztek a lakásunkba is, mi voltunk a legközelebbi szomszédai. Ilyenkor „bolházkodni“ kellett, anyu ügyesen tudott rájuk vadászni.
Bobi életét egyszer anyu mentette meg. Éjszaka furcsa hangjaira lett figyelmes, kinézett az udvarba és látta, hogy lánca felakadt a rőzsehalomra. Hiába ugrált, csak rontott a helyzetén és már fuldokolt. Anyu leakasztotta a láncát s az eb hálás pillantással bekotródott a házába.
Szerettük Bobit.

Időről időre cicák is lakták az udvart. Mirci fehér-sárga-fekete tarka cica volt, legtovább élt köztünk és képe legmaradandóbb nyomot hagyott bennünk. Egerészett.
A vasárnapi csirkevágások idején élénk figyelemmel kísérte az esemémyeket, hiszen a hulladékból ő is ünnepi lakmározást csaphatott.
A házban egyébként jelen voltak az egerek, ugyanis a padláson kukoricát tároltak a hízók vagy a szárnyasok etetésére s a rágcsálók kedvükre megdézsmálták az elemózsiát. A vert falú házrészek nem okoztak számukra különösebb gondot, hogy kifúrják a falat és a spejzba, szobába is megpróbáljanak befészkelni. Ez az esemény késő ősszel volt aktuális, amikor lassan kifogyott a padláson található élelem, meg az idő is hidegebbre vált.
A pici cirmos a házban született, a házigazdák megtartották s a lakógyerekek kedvence lett. Zsuzsinak neveztük el. Marika és én különösen kedveltük s még azt is elértük, hogy télen bent aludt nálunk a szobában. Szobatiszta volt és kéredzkedett, ha dolga akadt.
Éjszaka nagyanyám engedte ki, ha megkaparta a dunyháját, aki aztán reggel anyunak panaszolta: – A fene egye meg a macskátokat, mind megfázítottam magam miatta!
– Miért? – érdeklődöt anyám.
– Hát kéredzkedett, ki kellett engednem.
– Ha kiengedte, lefekhetett volna.
– Csakhogy kint úgy hordta a havat a szél, megvártam, hogy visszajőjjön. Ha láttad volna! Gyorsan felugrott a díványra, összetekeredett s már aludt is tovább.
A Szulovszki ház udvarában megélt eseményekből egyéb emlékek is születtek. A szőlőből ládaszám hazakerülő gyümölcsök: nácikakörte, vadóc barack (amit kefével tisztítottak meg a puha pihe bevonattól) piaci eladásra került. Aztán maga a szőlő! Leszüretelés után az udvarban darálták, préselték a mustot s abból kóstolót kaptunk! Csodálatosan illatos és édes-mézes nedű volt! Imádtuk! Aztán a must a hordókba került s először rámpás lett belőle, enyhén csípős itóka. Ha már javában forrt, a keletkező gázok miatt csak óvatosan, égő gyertyával lehetett lejárni a pincébe, ugyanis a kialvó láng figyelmeztetett a veszély magas fokára.
A kipréselt fürtöket nagy kádban érlelték az udvaron s időről időre megtaposták tiszta csizmás lábakkal, hogy a massza keveredjen. Ez volt a törköly (cefre), amiből később hatalmas, lezárt üstökben, kazánokban pálinkát főztek. A párlat hosszú csövön át jutott az egyik kazánból a másikba, ahol lehűlve fokmérővel ellenőrizték a pálinka erősségét. A lecsapódó alkohol legeleje mérgező, neve „rézeleje“, ugyanis a kazánok rézből készültek.
Nem kevésbé érdekes esemény volt tavasszal a rőzsehordás sem. Hatalmas halomban állt az udvarban a „venyige“, begyújtásra, tüzelésre is alkalmas anyag volt, esetleg „nádipálca“, vagy Mikulás-virgácsot pótló vessző.

A bor ritka vendég volt nálunk, leginkább csak ünnepeken – karácsony, húsvét, Slava – került az asztalra, mindig a házban vettük. A Szulovszki-féle bor jó kis könnyű, asztali fehérbor volt, kellemesen savanykás. Jártak oda sokan a környékről és vettek a borból, pálinkából. A bort fél- vagy literenként hordták, a pálinkát egy-két fityókkal is. Volt olyan vendég – Pipás Dani bácsi – aki még a kapun belül leeresztette a torkán.
Nagyanyám meg is jegyezte: – Dani bácsi, nem bírja ki hazáig?
– Hát mit gondol? Garantálja, hogy hazaérek? És mi van, ha útközben találkozok a Kaszással? – jött a bölcs válasz.
Az egyéb alkalmak, amikor ünnepeken kívül is került nálunk az asztalra bor, nagy munkák után, és érdekes módon anyu miatt fordultak elő: meszelés, tavaszi, őszi nagytakaríítás, nagymosás, a téli tüzelő pincébe hordása végeztével. Inkább fél, mint egy liter borocska, épp csak egy-másfél deci fejenként, ebéd vagy vacsora után, feloldotta a fáradtságot és megnyugtatta a kimerült izmokat. Mi is részesültünk belőle, kaptunk egy-egy gyűszűnyit.
Szénhordás, favágás, disznóvágás után a nagyrészt élére állított téglákkal fedett udvart természetesen rendbe kellett hozni, a söprögetést nehezítette, hogy a téglaközökben megbújt a szénpor, fűrészpor, a piszkos víz, így a tiszta vízzel történő lemosásra is sor került. Az udvarban szerencsére volt kút, s bár nem volt iható a vize, sok mindenre lehetett használni, nem kellett minden cseppért a Piri plac „nejlon kútjára“ vagy az erdei ártézi kútra menni. Az ivóvizet persze onnan hordtuk. Az erdei volt a legjobb.

A padláson galambok laktak, szombatonként fürödtek ők is, akárcsak abban az időben mindenki. Amint megolvadt a hó, leszálltak a tócsákra és hatalmas pancsolást csaptak. Egyébként a kút mellett mindig találtak alkalmas fürdővizet, nem beszélve a nyári záporok hömpölygő patakjairól. Azokat mi is szerettük, mezítláb tébláboltunk a langyos áradásban.
Nyáron olykor hangyabolyok jelentk meg, vízzel, tűzzel harcoltunk ellenük. Legyek ellenében könnyű ajtófüggönyök meg légyfogó szolgáltak, a szúnyograjokat hálóajtóval, esténként füstölő bambusszal próbáltuk kivédeni.
A ház lakóinak gyermekeik is voltak, azok voltak a játszótársaink, esténként csatlakoztak hozzánk a szomszédgyerekek is, hunyócsaka, fogócska, ugrálókötelezés, sántaiskolázás, szobrozás, Mosogatórongy, Amerikából jöttem voltak a kedvenceink. A hulahopkarika-őrület idején Panninak volt hulahopja, kipróbálhattam, talán három mozdulat erejéig sikeres voltam benne.
Gyűjtőszenvedélyeknek is hódoltunk: gyufacímke, cukorka- és csokoládépapír, rágógumikban fellelhető külföldi színészképek, papírszalvéta voltak a gyűjtött tárgyaink, leginkább csereberével szaporítottuk a készletet, mert ilyesmire nem futotta a családi költségvetésből.
Szerényen éltünk, étkeztünk, ruházkodtunk. Dél-Amerikában tevékenykedő missziós nővér nagynénink sokat segített gyermekruhák tekintetében az onnan küldött csomagokkal. Ebből anyu szépen tudott minket öltöztetni, a fölösleget és a kinőtt holmit pedig nagyanyám a rongyospiacon értékesítette.
Második osztályban voltam elsőáldozó. Irénke tanti küldte azt a csodálatos ruhakölteményt, ami ma is megállná a helyét szerepkörében. Alsó- és felső ruha, tarsoly, koszorú és fátyol tartozott az együtteshez, csak a cipőt kellett megvennünk, anyu pedig kiegészítésül csipkekesztyűt horgolt számomra. Nagyon boldog voltam.
A nagy nap előtt Panni vállalta a frizurámat. Sörrel erősítette meg a hajam és csavarta be. Nehéz volt a csavarokkal aludnom, de a szépségért meg kell szenvedni. Másnap Panni fésült meg és tette fel a koszorúm és a fátylam. Felöltözve valóban királylánynak éreztem magam. A szomszéd Nyilas néni átjött megnézni és elsírta magát: – Hiába! A lányokat lehet öltöztetni…
Barnánénál, a város legjobb műtermi fényképészénél készült rólam két fotó, ezek őrzik akkori lelkem és külsőm emlékét.
Az amatőr képek hasonló módon őrzik a Szulovszki házban múló évek egy-egy pillanatának emlékét, hiszen „itt történt minden énvelem“ ahogyan a vers mondja – cseperedő kisgyermekből lettem félszeg óvodás, nyiladozó értelmű iskolás, életre rácsodálkozó kisnagylány.
(Majdan Magdiék is hazaköltöztek Palicsról, Gabi bekerült a Szulovszki ház és az itteni gyereksereg vonzáskörébe, Öcsi-Miklós még túl fiatal volt ehhez. Vele tanárként találkoztam a Zmajban, közkedvelt tagja volt osztályközösségének.)

1964-ben új fejezet kezdődött családunk életében, amelynek csak egy kis bekezdése volt, hogy én középiskolás, sőt, gimnazista lettem. A nagyobb horderejű epizódot az jelentette, hogy költözés előtt álltunk. Búcsút mondtunk a megszokott, kedves Szulovszki háznak, ahol nagyanyám, anyám életük jelentős részét töltötték s ahova minket Marikával teljes gyermekkorunk kapcsolt. Mi ebben a házban születtünk, jómagam 1949. szeptember 8-án, Kisasszony napján, és 1964 augusztusáig – közel kerek tizenöt évet – itt éltem, és hozzá boldogan…
Házigazdáinktól búcsúzva azok szemét is elöntötte a könny.

Már 2020 vége felé járunk, de az emlékek ma is fénylők, ahogyan a legördülő könnycseppek is azok…

Földi Erzsébet prózája korábban a Szöveten: