PRÓZAIRODALOM

Földi Erzsébet: Múltkereső (II.)

A Bányai házaspár és édesanyám emlékének tisztelettel és szeretettel…

Változások…

Jelek és jelzések utaltak arra, hogy a nyugalom és a béke hamarosan eltűnik az idő sodrában.

Az úr esténként rádiót hallgatott, a hírek leigázták, zaklatott hangulatai letéteményese másnap édesanyám lett.

 – Az este a Piktor beszélt – jelentette. – Úgy üvöltöttem…

Máskor a mellényzsebére ütött és közölte:  

–  Engem nem fog elvinni… (A bármi áron történő megmenekülés esélye sokuk számára a ciánkáli volt.)

1942-ben sor került az üzlet kényszerű bezárására. Az üzletből való kiköltözés miatt 1942. február 5-én felmondó levelet intézett anyámhoz, amely záró szakaszában mégis ott egy parányi reménysugár: ha a lakóházában üzletet nyithat, a felmondás tárgytalanná válik. (A korábbiakban is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a nejét tehermentesíti, az otthoni kis üzletet pedig anyámmal ketten vezetik majd.) 1942. március 1-jén az édesanyám nevére megírt bizonyítványban hangsúlyozza: „szorgalmával, lelkiismeretességével, becsületességével, kifogástalan magaviseletével, szakmai hozzáértésével a legnagyobb megelégedésemet érdemelte ki.” Záró mondata: „Mindenkinek a legjobb lelkiismerettel ajánlhatom.”

Tehát vége, nincs folytatás, nem lesz üzlet, a remények szétfoszlottak.

Amikor értejöttek, hogy elvigyék, öt perc alatt elkészült. Ha valóban volt nála méreg, nem élt vele.

A bevagonírozás után többé nem mosdott, nem borotválkozott, s a megérkezéskor nyolcvanéves vénembernek nézett ki, pedig hatvan volt. Arra az oldalra állították, ahonnan senki nem tért vissza.

Auschwitzben kivégezték.

Neje is lágerba került, őt munkaszolgálatra osztották be. Szívós természete erőt adott neki a túléléshez.

Legkínzóbb emléke maradt, amikor az egyik barakkban a cigányok az őrök elszólásából megtudták, hogy kivégzik őket. Egész éjszaka üvöltöttek.

Szebb emlékként őrizte, hogy a környék lakói nem voltak mind ellenségesek. Egy asszony például megközelítette a kerítést, és halkan odasúgta: estére legyen ott, hoz neki valamit. Zacskóban pár szem krumpli volt az adomány, de ő másnap a munka alatt végig annak örült, hogy krumplit ehet majd, héjában sült krumplit…

Ő túlélte a deportálást, visszajött.

Visszatérés…

A háború után a ház állami tulajdon lett, csak lakása egy részét – a nagyszobát a mellékhelyiségekkel – kapta vissza. A két leválasztott szobát szükséglakásként kiutalták egy (finánc) házaspárnak. Bútorai nagy részét raktárakban lelte fel.

Hazatérte híre eljutott anyámhoz, anyu házasságkötésének híre eljutott egykori főnöknőjéhez. Nászajándékul kisebb szmirnaszőnyeget küldött, édesanyám pedig felkereste őt, hogy ezt megköszönje neki. Aztán mindenki élte a maga életét.

Az egykori főnöknő nyugdíjra nem volt jogosult, nem rendelkezett kiadható lakásrésszel, üzlethelyiséggel, hogy a bérleti díjból pótolja a kiutalt, jelentéktelen segély összegét. Sokat kilincselt különböző hivataloknál, hogy egykori tulajdonának töredékét visszaszerezze, de legalább segélye összegét megemeljék. Az átellenben lakó és működő Tošo Išpanović volt az ügyvédje, aki őt tisztelte, becsülte, és teljes mértékben képviselte az érdekeit.

Az idő múlásával felszínre kerültek az egészségügyi problémák is, amelyeket az átélt szenvedések fokoztak. Nagyon rosszul látott, majd a legalattomosabb betegség is megtámadta.

Véletlen találkozásuk édesanyámmal a piacon új időszak kezdetét jelentette. Rögtön megtalálták egymással a közös hangot, amit nem befolyásoltak sem az eltelt évek, sem a letűnt események, még az a körülmény sem, hogy egykor munkaadó-alkalmazott kapcsolatban álltak. Mindig volt témájuk, múltból, jelenből, olykor jövőt illetően is.

Kezdetben anyu apró dolgokban segítkezett: hazakísérte a piacról, ha sok csomaggal járt, átvett belőle, ha valamire szükség volt, leszaladt megvásárolni. Néha délután ment el hozzá látogatóba, és minket, húgommal is magával vitt. Beszélgettek, vagy épp az üzletből megmaradt apróságokat szortírozták: tűket, biztosítótűket, szalagokat, csipkét, gumit. A munka nem volt haszontalan, ugyanis a főnöknő az apróságok eladásából pótolta a segély szegényes összegét. Később más dolgok eladására kényszerült: kisebb-nagyobb perzsaszőnyegek, dísztárgyak, végül a szobafenyő is sorra került.

Hivatalos ügyintézéskor már anyámat is magával vitte és így mutatta be: „a titkárnőm”.

Betegsége egy időszakában Belgrádban kezelték, ahol édesanyám ugyancsak mellette volt. Utókezelését a szabadkai kórházban folytatták, naponta taxiztak oda-vissza. Ekkor már előfordult, hogy magam is besegítettem, én kísértem el, vártam meg és jöttünk vissza. (Szántó és a Chevrolette).

Mivel nagyon rosszul látott, másik feladatköröm a levélírás volt. Unokaöccsének Belgrádba rendszeresen, unokahúgának Ausztráliába időszakonként írtunk levelet, levelezőlapot, képeslapot, ünnepre üdvözlőlapot. Ő diktált, én pedig róttam a sorokat. A küldeményeket leginkább a sarki postaládába kellett bedobnom. A későbbi ápolás tulajdonképpen kettejük egyre gyakoribb és szorosabb kapcsolatával kezdődött 1960-ban. Édesanyám egyre többször volt jelen az életében. A kezdeti heti egy-két alkalom mindennapossá vált, majd már délelőtt-délután is felkereste, hogy leellenőrizze hogylétét. Ebből következett, hogy nálunk odahaza főnöknőjéért aggódott, nála pedig értünk.

Szerencsére a sok kilincselésük a hivatalokban eredménnyel járt, és végre visszakapta a lakásból leválasztott két szobát is. Ekkor – anyu kérésére – szóba került a hozzáköltözésünk lehetősége.

Közös otthon…

Bejelentés nélkül látogatott meg bennünket, mert valós képet akart kapni arról, hogyan is élünk. Anyu másnap paradicsomot készült befőzni, a lakás rendben, az üvegek kimosva, leborogatva, letakarva, a gyümölcs kosárban, letakarva. A látogató nem csalódott, és elégedetten távozott. Mint később megjegyezte: egyszerű kis otthon volt, de tiszta, rendes. Magában már ekkor eldöntötte, és elfogadta a hozzáköltözésünket. Mindenképpen nagy bátorság volt részéről az öttagú családot befogadni, de a magunk részéről biztos volt, hogy mindnyájan igyekezni fogunk őt semmiben sem zavarni. Ezt megkönnyítette a körülmény, hogy a visszakapott két szoba külön állt, ezek lettek a lakószobáink, a cselédszoba pedig konyha, étkező és fürdőszoba szerepet töltött be. Az odaköltözés 1964 augusztusában történt. Vele egykorú nagyanyámat a lépcsőházban felejthetetlenül szép mondattal fogadta:

  –  Úgy jöjjön, mint haza!

Egy ideig még ő főzött magának, de miután már nehezére esett, átadta a foglalkozást anyunak. Az ebédet pontosan déli tizenkét órára kérte és kapta.

Maceszgombócos húsleves, sólet, töltött káposzta, kacsa- vagy halkocsonya, egyben sütött-párolt fasírt – néhány a kedvenc ételei közül. Szezonban cukorborsót kért a piacról.

– Ne pitaj pošto, zašto, csak vedd meg – utasította anyámat.

Anyu nem is kicsit az ő nevelése volt. Míg odahaza, gyermekkorában arra intették, legyen belenyugvó, alázatos, a fiatal lányt főnöknője mindennek ellenkezőjére okította:

–  Ne hagyd magad!

Hozzá hasonlóan anyám így lett határozott jellem, bátor, szókimondó, az igazság bajnoka. Nem ismerte el a felsőbbrendűséget, tisztában volt a saját értékeivel, éppen ezért egyenrangú partnerként tudott viselkedni bárkivel. Okos volt, tehetséges, vágott az esze, tudott és szeretett dolgozni.

A zsidó asszonyok egymás közt megjegyezték:

–  Hogy is tudta Csinyi (a főnöknő beceneve) Rózsit kiválasztani!

Sok-sok bölcs mondás és tanács maradt meg édesanyám emlékezetében, amit továbbadott nekünk.

Például a nők helyzetéről:

  – Tudod, Rózsi, hogy mindig úgy volt minden, ahogyan én akartam. De addig voltam csak Bányainé, amíg Bányai úr a hátam mögött volt…

Az élethelyzetekhez való alkalmazkodásról:

–  Tanulj meg mindent. Ha nem lesz módod, meg tudod csinálni magad. Ha lesz módod, meg tudod parancsolni…

A pillanat relatív értékéről:

–  Ha valami gond van, ne írj róla a nővérednek Amerikába. Mire a hír megérkezik, a probléma is megoldódik. Csak fölöslegesen fájdítanád a szívét, mert segíteni úgysem tud… (Akkoriban a levelek három hétig utaztak hajón Dél-Amerikába).

A helyes beosztásról:

–  Aki szegény, nem engedheti meg magának, hogy bóvlit vásároljon…

A spórolás kétarcúságáról:

–  Gyengébb ebéd esetén a gyerekek már délután tartalmas uzsonnát kérnek…

A hamis éhségről:

–  Ne engedd, hogy a gyerekek éjjel kijárjanak enni. Az hamis éhség. Ha megszokják, elhíznak…

Máig visszacsengő, ma is helytálló megállapítások, tanácsok, bölcsességek.

Aki valaha kimondta őket, nincs már köztünk. 1970. április 1-én eltávozott…

A lakás, ahol több-kevesebb ideig még tovább éltünk, bizonyára más-más arculatát vetíti kinek-kinek az emlékezetében. Számomra van egy  elképzelt arculata, ahogyan édesanyám valaha ismerte és leírta, és az a kép, ahogyan gyermekként én láttam. A szobát csak a kintről bevetődő fények világítják meg s a félhomályban sejtelmesen bontakoznak a csodálatos tárgyak, a miliő részletei: festményen az ópiumszívó nő alakja, gobelinen a fáraó és az ajándék rabszolgalány, rózsák a lávakő-vázákon, a lámpaernyőn, a falak girlandján, a selyem ágytakarón, üde virágos bútorhuzat a fotelokon és a heverőn, a kandalló majolika domborművén Rebeka a kútnál, faragott virágtartó oszlopon díszes kaspó…

A tárgyak emléke megidézi a valaha hozzájuk tartozó személyek emlékét, akik az élet egyes szakaszaiban összetartoztak, tisztelték, becsülték, szerették egymást.

Földi Erzsébet visszaemlékezésének előző része a Szöveten: