Hamarosan kiderült, hogy Galilaeus valóban él még, és valahol Glaciátum egyik külvárosában él az Európán, elzárkózva az idegenektől és közönyös békében élve a rendszerrel, amely néha megfigyeli ugyan, de alapvetően megtűri jelenlétét és néha még publikálni is engedi őt. Egyszer állítólag írt azonban egy politikai felhangú értekezést És mégis mozog az Európa címmel egy tudományos folyóiratba a Jupiter-hold gyarmatvárosainak sivár állapotairól, amelyről úgy tudta, csak akadémikusok olvassák; a cenzúra azonban megtanult olvasni a sorok között, és onnantól kezdve még inkább leszűkítették az agg matematikus és csillagász mozgásterét.
A régész Columbust és az ugyancsak művelt Kantust kísértetiesen emlékeztette ez egy régesrégi történetre, akárcsak a Pandora név, amelynek első viselője állítólag a poklot szabadította rá az emberiségre. Cartesius és Paracelsus például néha babonásan hitt az ilyen előjelekben, és tartottak is tőle, hogy két bolygóközi háború után most még egy polgárháborút is kirobbanthatnak esetleg a NEU városaiban.
Éppen akkor, amikor pedig mindennél jobban szükséges lenne, hogy összefogjon és közös frontba tömörüljön az emberiség. Voltak már jelei a problémának: így például az Európán bekövetkező éghajlatváltozás, ami miatt az égitest elkezdett felmelegedni. A vastag jégréteg hiányában pedig egyre nyugtalanabbá váltak a holdon őshonos gejzírbálnák, oktogintopuszok és óceánférgek, akiknek nem volt hova menekülniük a gátlástalanul növekvő ipari szennyezés elől, bár a kormányzat a természeti katasztrófákról beszámoló valamennyi hírt tagadta és kacsának nevezte.
Grotius szomorúan és elborzadva tapasztalta, hogy szeretett szülőholdja valóban teljességgel megváltozott néhány röpke évtized leforgása alatt, és noha korábban inkább úgynevezett jégjárókkal szelték az óceánokat és hósivatagokat (amelyek a lánctalpas terepjárónak és a jégtörő hajónak alkották egy furcsa, tank formájú egyvelegét), addig újabban egyre nagyobb számban vannak jelen a közönséges tengerjáró hajók, amelyek igyekeznek az áruforgalmat lebonyolítani az egyre szennyezettebb és langyosabb habokat szelve.
A repülő járművek szóba sem jöhettek, azokat ugyanis be kellett szolgáltatni a gyarmatőrhadsereg részére; ezért is volt kockázatos vállalkozás, amikor Justiniana, Comenius és a háborús veteránok néhány önkéntes tűznyelv társaságában egy kisebb vadászgépen igyekeztek megközelíteni Glaciátumot és kicselezni a helyőrséget. A legelszántabb mindenki közül talán Concordia volt, akiben feléledt a bosszúvágy a NEU-kormány miatt átélt szenvedések és apja, Erasmus parancsnok méltatlan félreállítása miatt, akit valószínűleg bírósági eljárás nélkül, helyben végeztek ki a Lovasok még a földi háború végén.
A legnehezebb feladat végül ironikus módon nem is az volt, hogy bejussanak a tengerek fölött lebegő városba, hanem az, hogy a mogorva és zárkózott Galilaeus beengedje vendégeit. A tudós matuzsálem jelenleg is éppen azon dolgozott, hogy megcáfolja egy rivális tudós, bizonyos Neutonus állításait, aki a rendszer szolgálatába állította képességeit a szakmaiság és a becsület helyett. Noha egyértelmű volt az általános válság, a fizikus Neutonus, az író Diderotus és tucatnyi további értelmiségi munkálkodott azon, hogy kiszolgálja a rendszert, és további építse a Voltarius diktátor által megálmodott, mesterségesen létrehozott alternatív valóságot.
Az öreg matematikusnak éppen ehhez hasonló gondolatok cikáztak elméjében, és lemondóan csóválta fejét, amikor asszisztense, Heureca jelezte, hogy vendégei érkeztek. Galilaeus elképedve ismerte fel egykori mentorát, aki már csak koránál fogva is régen halott kellett volna, hogy legyen. Nem beszélve arról, hogy valahol a Vénusz környékén látták utoljára. Nem volt idő azonban arra, hogy a fojgroszokkal és korlakokkal való találkozás minden részletéről beszámoljanak, és rögtön a lényegre tértek, mert látható volt a feszültség mind az öreg tudós, mind a még fiatal és életét féltő Heureca arcán: a NEU csapatai ugyanis bármikor neszét vehették annak, hogy a Tűznyelvek néhány vezetője Glaciátumban tevékenykedik.
A félelem dacára Galilaeus készséggel segített, és megosztotta Heurecával tett felfedezéseit Comeniusszal, aki bevonta Paracelsust is negyedikként a projektbe, amelynek végső célja az Uninet feltörése volt. Szükségük volt azonban néhány napra, és eldöntötték, hogy a legbiztonságosabb az lesz, ha a távoli Eriszre vonulnak, ahová még nem ér el a politika keze. Van ugyanis néhány olyan fúrótorony, ahol Galilaeus rendelkezik még barátokkal és egykori tanítványokkal, és ahová el tudnak rejtőzni, hogy befejezzék kutatásaikat.
Az egyetlenek, aki nem tartott a hat veterán közül a többiekkel, az Grotius és Columbus volt, akik úgy döntöttek, csatlakoznak a Tűznyelvekhez, akik elérkezettnek látták az időt egy forradalom kirobbantására a Titánon és az Európán, ami nem csak előkészítheti Voltarius és Morus bukását, hanem el is terelheti egyúttal a figyelmet a valódi haditervről.
Az első lázadó megmozdulások a Titán farmjain vették kezdetüket, az elégedetlen parasztok ugyanis már régóta megelégelték, hogy távoli városokból kormányozzák az életüket és egyre erőszakosabban zsákmányolják ki őket. Később ehhez csatlakoztak az ikerváros, Prométheión és Epimétheión bányászai és gyári munkásai, akiknek szintén elege volt az állandó inflációból. A polgárháború kitört, a felek között azonban kiegyenlítettnek látszott a küzdelem, és Justiniana emberei jobbára a gerilla harcmodorhoz tudtak csak folyamodni.
Eközben az Eriszen Paracelsus és társai sikerrel fejtették meg az Uninet programozási nyelvét és dekódolták védelmi rendszerét, és hamarosan a Naprendszerbéli Emberállamok valamennyién sugározni kezdett a Concordia és Cartesius által gondosan megírt és megrendezett videóüzenet. A bizonyítékok feltárása, a szoddonok elleni háború valódi arcának bemutatása, a szövetséges marunkók elárulása és a NEU-t sújtó válság körülírása már önmagában is megrendítő erejű lett volna a társadalom többsége számára, viszont a posztumusz kitüntetett és halottnak nyilvánított, ám kegyvesztett hősök tolmácsolásában mindez elsöprő erejű kataklizmát idézett elő az emberekben.
A gyarmatőrök közül tömegesen dezertálak és álltak át a Tűznyelvek soraiba, ahol Vincius boldogan köszönthette ismét nagyon sok egykori bajtársát, miközben Voltarius valósággal tombolt, és szenilis apjára zúdította haragját, aki engedte kicsúszni a kezei közül az árulókat, akik valami csoda folytán évtizedek múlva is visszajárnak kísérteni a zsarnokok rossz lelkiismereteként.
A rendszer lassan már csak Apocalyptus Lovasaira támaszkodhatott, akik rettegett és igen jól képzett ellenfélnek bizonyultak, így derekasan helytálltak. Ekkor azonban Bugazil, a fojgroszok parancsnoka, aki kémei révén értesült az emberek polgárháborújáról, elérkezettnek látta az időt, hogy felfüggesztve a korlakok elleni háborút a Földön a NEU haderejét roppantsa ketté, és a flottája megközelítette a Jupiter holdjait.
A kutyafejű idegenek ugyanis rettegtek a forradalomban lévő potenciálból és egy esetlegesen megerősödő, egységes NEU fellépésétől, és inkább az volt az érdekük, hogy a jelenlegi korrupt és öngyilkos rendszer folytassa tovább tevékenységét, amelyet általában túlságosan lekötött saját képzelt ellenségeinek felkutatása. A polgárháború ezzel meglepő fordulatot vett, és a fojgroszok által lélegeztetőgépen tartott Voltarius-rezsim javára kezdett billeni a mérleg.
Azonban Concordiának mentő ötlete támadt, amelyet hamarosan megosztott Justinianával és lázadó gerilláival is. Társai ugyanis igencsak intenzív telepatikus jeleket fogtak a Mars irányából, ami arra engedett következtetni, hogy egy régen kipusztítottnak vélt faj utolsó példányai kérhetnek fájdalmas, és hattyúdallal felérő segélykiáltást a Naprendszer intelligens lakóitól.
A fejlemény újabb expedíciót követelt meg, amelyhez Paracelsus, Cartesius és az egyre érettebb, egyre kevésbé idealista Kantus is készségesen csatlakozott, de a két öreg tudós és Heureca is szívesen vett részt a kutatásban annak reményében, hogy találkozhatnak a legendás marunkók utolsó mohikánjaival. Sohasem jutottak volna azonban vissza a vörös bolygóra, ha Vincius lázadó parancsnok nem segítette volna őket át a frontvonalon, amit Apocalyptus és a fojgroszok koalíciós hadereje nehezített meg.
Végül a csapat tagjai szerencsésen az egyik elhagyatott marsi heptiped mellett találták magukat, és hamarosan felfedeztek egy rozoga, de még mindig működőképes kútjárót. A hajdani bányamérnök, Paracelsus aggódott, képes lesz-e még vezetni a járművet, miközben megrohanták az emlékek, és felidézte régi barátját, a háborúban elesett Celsiust, a mindig rettenthetetlen Aquilát és természetesen Concordia apját, a keménykezű és tökéletlen, ám jószándékú Erasmus állomásfőnököt.
Könnybe lábadt a szeme, miközben begyújtotta a kútjáró hajtóműveit. Hosszú ideig kutattak, amíg találtak végre egy megfelelőnek tűnő betemetetlen aknát. Tudták, hogy egyetlen lehetőségük van, ezért bármit, vagy bárkit is találnak, jól meg kell gondolniuk, mit fognak mondani. Reménykedtek benne, hogy ha Sztüxóniát, a marunkók erősségét nem is találják meg, a telepatikus lények érzékelni fogják a jelenlétüket és felfedik magukat látogatóik előtt.
Hamarosan éles fényvillanást láttak a jármű elülső ablakán az utasok, és úgy érezték, mintha egy kitörni készülő vulkán kürtőjében lennének. A következő pillanatban egy földalatti világban találták magukat, amely Paracelsusékat nagyon is emlékeztette a marsiak egykori lakhelyére, azonban annál sokkal borongósabb és hűvösebb volt. A lávafolyamok medre üresen és feketén gőzölgött, a tűzforró magma helyett pedig hamu és pernye szállt mindenfelé a levegőben. A repedezett, szikes talajt vastag üszök- és koromréteg borította, amíg minden homályosnak és kihaltnak tűnt.
Hamarosan azonban remegni kezdett a föld, és sűrű vulkáni gőzök törtek fel a mélyből, amelyek elkezdtek alakot ölteni, és szarvakat viselő, démonokhoz hasonlító óriások jelentek meg a felfedezők előtt, akiket láthatóan nem tettek boldoggá a jövevények. Nem felejtették el, hogy mit tettek velük a hálátlan és bizalmatlan emberek, akik az antimarszumnak nevezett szérum segítségével kis híján kiirtották népüket.
Azok, akik életben maradtak és immunisak voltak a méregre, elvesztették telepatikus képességeik egy részét és genetikailag is átalakultak: ez volt az oka annak, hogy a vendégek előtt álló gigászok bőre vörös helyett sötétlila színben ragyogott, szarvaik pedig némileg megrövidültek. Soha nem felejtették el, hogy ősi civilizációjuk régi dicsőségét porba tiporták, miközben a túlélők, akik már csak, maroknyian voltak, erőtlen, beteges korcsoknak és genetikai roncsoknak látták magukat.
Az megváltozott marunkók egyike volt az apró emberek elé lépő Reglemor, Telremor fia, aki csak nagy nehézségek árán tudta magát kordában tartani, hogy ne lapítsa szét vagy égesse el ott helyben a jövevényeket, akikben az évekkel azelőtti betolakodókra ismert. Ők, ezek az emberek voltak az okai mindennek, és amerre csak jártak, pusztulás kísérte útjukat. Az empata földönkívüli viszont azonnal megérezte, hogy miféle téridőugráson esett át a csapat egy része, és szavak nélkül is megértette, miféle konfliktust robbantottak ki akaratlanul és ismételten.
Tudta azonban, hogy ha a marunkó kultúra az utolsókat is rúgja már csak, meg kell őriznie méltóságát és intelligenciáját jó uralkodóként és apja illő örököseként, ezért érzelmeit félretéve meghallgatta az elé álló kis „emberférgek” óhaját. Gúnyosan állapította azonban meg, hogy a jelek szerint az emberiség, amely a Naprendszer egyeduralkodójának képzelte magát, elnyerte végül a teremtés keze által büntetését, amelyet ráadásul saját maga mért önnön fejére.
Pedig, jegyezte meg LXII. Reglemor, ők tudtak a vénuszi civilizációkról, és ha a nem döfik őket hátba alattomos módon, három nagyszerű faj között születhett volna egyetértés és béke. Hiszen bár a korlakokat elfajzott, falánk bestiáknak és a szoddonokhoz hasonló kártevőknek vélték, a fojgrosz civilizációról, amelyet távolról szemléltek, sokkal jobb véleménnyel voltak eredetileg a marunkók. Reglemor nem állhatta meg, hogy ne tegye hozzá cinikusan, hogy az emberek inkább a disznókhoz és galléros gyíkokhoz hasonlítanak folytonos öldöklésükkel és kielégíthetetlen vágyaikkal, miközben keserű kacajába beleremegtek a falak. Az utasok tehetetlenül álltak, és nem győztek kínos bocsánatkérésekbe bocsátkozni, minden percben felkészülve a biztos halálra.
Mint kiderült, a jeleket egyáltalán nem nekik sugározták; Reglemor és népe mindössze túlélő fajtársaikat igyekeztek felkutatni szerte a csillagrendszerben. Concordia azonban nem adta fel, és szenvedélyes, merész beszédet intézett a marunkókhoz, megemlítve benne régi dicsőségüket és önsajnáltató gyávaságukat, de azt is hozzáfűzte, hogy ő még valóban hisz benne, hogy együtt képesek küzdeni azért, hogy helyreállítsanak valamiféle harmóniát mindezen intelligens fajok között. Kantusnak is feléledt idealizmusa és csatlakozott az előtte szólókhoz, majd a két úttörő szónokot felbátorodva a többiek is hangoztatni kezdték a harc szükségességét és a korábbi bűnök jóvátételét. Reglemornak tetszett a kis pondrók pimasz beszéde, és rájött, hogy nem rágódhat örökké a múlton népével együtt, ha valóban hisz még a békében. A békében és az újrakezdésben.
Folytatjuk
Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?