PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Még mélyebbre temetve (V.)

A hajót sikeresen és a legnagyobb titokban szerezték meg, Comenius pedig elmagyarázta Grotiusnak és Paracelsusnak, hogyan irányítsák a fojgrosz fürkészhajót, miközben beüzemelte a portált. Ha nem hajtják végre az ugrást időben, a portál bezárulhat, vagy ami még rosszabb, a fojgroszok felfedezik őket. Gyorsan kellett cselekedni, ugyanis néhány járőr Künea utcáin felfigyelt a furcsa gépi zajra, miközben mindannyian tudták, hogy az idegenek melyik kuckóban laknak. Több, mint gyanús volt az eset, de a Csápadilutra katonái továbbra is megtiltották, hogy bárki zavarni merészelje a jövevényeket, amelyet csak akkor szegtek meg ők maguk is, amikor egy kisebb detonáció rázta meg és döntötte romba az épületet.

Az emberek után semmiféle nyom vagy földi maradvány nem maradt, és jelentették is a főpapnak, hogy egyedül egy személyesen neki címzett, összetekercselt üzenetet találtak a robbanás helyszínén. Az üzenetet valóságos kalligráfiával írták, amelynek gyönyörű, katonásan egymás mellett sorakozó háromszögbetűi Concordia keze nyomáról tanuskodtak. Az üzenetben Comenius és a többi ember őszintén leírták a háborúval és saját rabságukkal kapcsolatos félelmeiket és azt, hogy mire készültek; csupán azt a részletet hagyták el a búcsúlevélből, hogy pontosan hová is fognak szökni, de ez nem is volt lényeges.

A tiszteletreméltó sámánon kívül mindenki más halottnak hitte az idegeneket a detonáció után, és ez talán így volt rendjén. A hadjáratot, amelyet Bugazil ekkor még másodparancsnokként (később fővezérként) vezetett, nem lehetett többé leállítani, de Őszentsége lelkiismerete valamelyest megnyugodott. Apró darabokra tépte, majd tűzbe vetette az üzenetet, amelynek titkát később magával vitte a sírba.

A téridőugrás egy pillanat alatt megtörtént, az utasok pedig, ellentétben meglepett vendéglátóikkal a Vénuszon, semmit sem észleltek a történtekből. Eredetileg az Európát szerették volna betáplálni a koordinátákba, azonban a hibaszázalék a Jupiter-hold relatív közelsége miatt nagyobb volt, ezért végül a távolabbi Szaturnusz körül keringő Titánra esett a választás.

Veszélyesebb volt ez olyan szempontból, hogy nehezebb volt a túléléshez szükséges erőforrásokhoz hozzájutniuk az égitesten, ugyanakkor az ebből a világból származó Paracelsus megerősítette, hogy itt nagyobb biztonságban lesznek és nagyobb eséllyel tudnak elrejtőzni a NEU kormányának csapatai elől. A csöndbe burkolózott kősivatagba megérkezve a fürkészhajót talajmenti üzemmódba kapcsolták, és így nagyjából olyan sebességgel haladtak vele, mint egy földi versenyautó tehette egykor, ez pedig időt adott az utazóknak a környék felfedezésére.

Az első, ami szemet szúrt nekik a gyanúsan kihalt vidéken, az egy felbolydult állatcsorda volt, mégpedig ollanócoké: a háromszemű, hátsó lábukon futó ló- és kenguruszabású lények kissé a Vénuszon megismert jururgur-madarakra emlékeztették a jövevényeket, akiknek egyúttal gombóc is támadt a torkában. Mindannyian tudták ugyanis, hogy a riadt állatfalkák az ember-szoddon háború előtt a garlamánok közelségét jelezték, akiktől félelmetesebb ragadozók nem léteztek az emberek által ismert világegyetemben. Legalábbis a Naprendszerben biztosan nem. Hamarosan megértették a csorda menekülésének okát: titáni pásztorok közeledtek feléjük a pusztában, akik tombolyánokat, vagyis nagytestű haszonállatok egy nagyobb gulyáját terelték maguk előtt: ők verték fel hát a békésen élelem után kutató vadállatokat.

Amint a farmerek meglátták a szokatlan eredetű űrhajót, összerezzentek, ugyanis eddig csak a hírekben láttak hasonló járművet azokból az időkből, amikor a fojgroszok harang, a korlakok pedig csészealj alakú hajóikon megjelentek a Föld közelében. Ám Paracelsus ismerte ezeket az alapvetően jóindulatú vidéki embereket, és mivel mindannyian kimerültek voltak, megkockáztatták, hogy felfedjék kilétüket annak dacára, hogy nem tudhatták, továbbra is háborús hősként tartják-e őket számon, vagy a szövetségi köztársaság ellenségeiként vérdíjat tűztek ki a fejükre, amely még talán mindig érvényes.

A farmer, aki hozzájuk lépett, azonban egyáltalán nem ismerte fel őket, és amikor kiderült, hogy a fojgroszok elől menekülő emberekről van szó, azonnal megadott nekik minden segítséget a Pictorius nevű férfi, aki társaival együtt tanyájukra invitálta a meggyötört vándorokat. Comenius, Columbus és Paracelsus egyaránt gyanakodni kezdtek: honnan ismerhetik ezek az egyszerű pásztorok a fojgroszokat itt, a távoli Titánon, amikor még csak most készülődnek a Föld inváziójára?

A kérdést hamarosan egy nem várt véletlen magyarázta meg, ugyanis a telepesek között felbukkant egy idős, nagyjából Comeniusszal egyidős nő, akn a matematikus döbbenten ismerte fel egy rég elvesztett kedves arc vonásait: lánya, Izidora volt az, és amikor apa és lánya megismerte egymást, mindenki értetlenül állt a helyzet lehetetlensége előtt.

Gyakorlatilag az következett be, amitől Comenius tartott, de jobbnak látta finoman közölni társaival: még pedig annak lehetősége, hogy nem csupán néhány nap eltéréssel fognak felbukkani valahol a portál használata után, hanem egész éveket jelenthetnek akár a különbségek. Izidora ráncait elnézve és a fojgroszok támadásáról értesülve pedig a tudósnak rá kellett jönnie, hogy visszakaphatatlan évtizedek telhettek el valószínűleg, és nem csak társait hagyta ezáltal cserben félresikerült számításaival, hanem egyúttal lányát is mellőzte egy teljes életen át, ami csak még inkább növelte az amúgy is pokolian gyötrő bűntudatot benne.

Azon is elgondolkozott, hogy lehetséges az, hogy éppen a tulajdon lánya közelében bukkant fel, amikor azt sem tudta, mi történt vele az eltelt hosszú évtizedek alatt. Az egyetlen épkézláb ötlete az volt, hogy valamilyen genetikai vagy telepatikus kapcsolat, illetve a köztük lévő szoros érzelmi kötelék befolyásolhatta a portál koordinátáit a téridőugrás pillanatában. Mégis, volt valami megmagyarázhatatlanul misztikus az egészben. Valami, ami már kiveszett a NEU magasan fejlett, dölyfös technokrata és rideg fogyasztói világából, és csak elszórtan képviselték néhányan.

Mint például Emeritus püspök, aki a meditatív metamaterialista, vagy új keletű nevén medmetyán egyház képviselője volt. Ő hangoztatta elsősorban, hogy a hullámokon és részecskéken túli világban kell keresni a megszabadulást, ez a bolygóközi emberi vallás ugyanis a földi korszak keresztény, buddhista, zoroasztriánus és hindu tanaiból táplálkozott. Mély és bölcs igazságai ellenére viszont nem igazán talált olyan tömeges és fanatikus követőkre, mint az önmagát prófétának kikiáltó, Hieronymushoz vagy pedig tanítványához, Paulushoz hasonló karizmatikus csalók, akik az emberek létbizonytalanságára építették fel gátlástalan és istentelen üzletüket.

Bizonytalanságok pedig bőven akadtak, hiszen Morus főbiztos nem sokkal azután, hogy értesült a fojgroszok és korlakok megjelenéséről a Földön, nyílt diktatúrát vezetett be, és noha igen magas kora miatt már csak a báb szerepét töltötte be, a háttérben fia, Voltarius legalább olyan kíméletlenül irányította az Uniót, mint annak idején Morus tette.

Az ifjú főbiztos-helyettes, aki a tényleges diktátor volt, engedelmességet követelve, a felvilágosodás jegyében üldözött mindenféle kritikát és ellenvéleményt, miközben az Unió válsága egyre inkább fokozódott, és egyre sürgetőbb lett volna új gyarmatosítható területeket találni. Voltarius így háborúba bocsátkozott gyarmatőrei segítségével, amelyben az ifjabb Agnus Apocalyptus és a Lovasok is részt vettek a fojgroszok és a korlakok ellen, miközben a NEU az „oszd meg és uralkodj” taktika szellemében elsősorban mégiscsak várt, hiszen abban reménykedett, hogy a két vénuszi nagyhatalom, amely a Földet ismételten csatatérré változtatta, végül ki fogja fárasztani egymást.

Ha ez megtörténik, akkor ahogy a NEU-kormányzat számított, lehetőség nyílhat arra, hogy mint biológiai fegyvert vessék be a Hold sötét oldalán lévő rejtett bázisokban tenyésztett és az előző háborúban zsákmányolt garlamánokat, akiknek eddigre már jó néhány generációja felcseperedett. A tervek szerint, miután a rovarhibridek sáskaként tarolják le mindkét ellenséges fajt, több tonnányi garlaformot fognak a levegőbe juttatni. Vagyis olyan vegyi anyagot, amely végezni fog a haszontalanná vált ragadozókkal, és a NEU polgárai végre zöld utat kaphatnak a gyarmatosításra.

Az idő azonban az emberi világ ellen dolgozott, ráadásul mindenki tudta, hogy a tömeges mészárlás mellett az egyetlen lehetséges végkifejlete az akciónak az lehet, hogy a Föld maradék, halvány potenciálja is elveszik arra, hogy ismét lakhatóvá váljon. Hacsak nem fognak össze a fojgroszokkal, amelyről azonban a javakorabeli férfivá és főparancsnokká vált Bugazil hallani sem akart. Voltarius sem szintúgy.

A korlakok hajlottak volna az együttműködésre, de a diktátor és követei nem sok jót reméltek az űrdisznóktól, ezért tényleges erőkkel inkább nem avatkoztak be a konfliktusba, hanem csak jogilag bocsátkoztak háborúba. Eközben más költséges vállalkozásokba is kezdett a NEU, hogy elterelje a lakosság figyelmét: ilyen volt egy új gyarmatváros, Citanova megalapítása az Erisz kisbolygón, ahol heptiped-fúrások és egyéb, államháztartási hiányt fokozó kutatások is kezdetüket vették, de ezzel még inkább felingerelték a lakosság jó részét.
A megalomániás Voltarius cinikus törvényeinek és az általa kihirdetett háborús szükségállapotnak köszönhetően azonban az emberi jogokat teljességgel felfüggesztették, és a legtöbb NEU-polgár örült, ha egyáltalán volt még lakhelye és állása, és nem zargatta őt senki. Birkaként hajtott fejet a nyáj a hatalomnak valamennyi NEU-tagállamban, a kormány pedig maximálisan uralta narratíváival a kommunikációs teret.

Mindezt Pictorius és Izidora mesélte el a farmon a többieknek, akik csüggedten és reménytelenül látták az eseményeket. Noha világossá vált, hogy évekkel ezelőtt felhagytak keresésükkel és halottnak nyilvánították őket, várható volt, hogy az első adandó alkalommal, amikor a nép előtt igyekeznének szót emelni a médiában, leállítaná őket és megfojtaná kísérletüket ez a végtelenül aljas és velejéig romlott rendszer. Comeniusnak támadt azonban egy ötlete: eszébe jutott ugyanis ígéretes tanítványa, egy bizonyos Galilaeus, akinek tudományos munkásságát ugyancsak ellehetetlenítette a zsarnoki rendszer, és aki arra tette fel életét, hogy feltöri a NEU mindenható kommunikációs hálózatát, amely Uninet névre hallgatott.

Ha ezt sikerülne véghezvinni, akkor a hat kegyvesztett háborús hős kiállhatna és elmondhatná az igazat, amely talán forradalmat indíthatna el és végképp megrengethetné ezt a már eddig is recsegő-ropogó rendszert. A kérdés mindössze az volt, hogy Galilaeus, aki Izidoránál valamivel idősebb lehetett, élt-e még egyáltalán, és ha igen, valóban véghez vitte-e élete főművét. Pictorius őszintén megmondta a kisemberek szkepticizmusával, hogy ő a mai embereket elnézve nem igazán bízik benne, hogy bárki is szembe merne helyezkedni a zsarnoki Voltariusszal: még abban az esetben sem, ha a legsúlyosabb botrányok derülnek ki a NEU múltjáról és jelenéről.

Ezzel szemben Izidora tartozott egy vallomással. Lányuk, Pandora ugyanis Prométheión egyik legnépszerűbb műsorvezetője volt a T2-es (Titán2-es) csatornán, így látszólag a propagandagépezet része; a fiatal lány azonban gyermekkorától fogva rendszerellenes nevelést kapott, és hűen ápolta a száműzött nagyapa emlékét, valójában pedig belülről, finom módszerekkel igyekezett bomlasztani a rendszert.

Pandora nézetei révén ismeretséget és barátságot kötött egy Justiniana nevű nővel, aki hosszú ideje szervezett már lázadást elsősorban a fiatalok közül toborozva tagokat Tűznyelvek nevű szervezetéhez. A csoportról természetesen Voltarius bábkormánya is tudott és terrorszervezetnek nyilvánította azt, a lakosság körében azonban egyre népszerűbbé vált a különböző szolidaritási akcióiról és kiszivárogtatásairól híres mozgalom, amelyre sokan a szabadság zászlóshajójaként tekintettek.

Columbusnak végtelenül imponált a Tűznyelvek szellemisége, és a többieket is arra ösztönözte, hogy meg kell ragadniuk az alkalmat, hogy a szervezet kapcsolatait felhasználva megtalálják az ő emberüket. Paracelsus nem volt biztos benne, hogy a szervezet további tevékenységét is jó ötlet lenne támogatni, de azt elismerte, hogy kapcsolati hálója a segítségükre lehet; Kantus azonban egyedüliként és határozottan zárkózott el bárminemű radikalizmustól.

A találkozóra a hat veterán, Comenius és a szervezet tagjai között Epimétheión egyik mulatójában került sor egy VIP-szobában, ahol Justiniana és Pandora mellett jelen volt egy Vincius nevű volt gyarmatőr is, aki magát humanistának vallotta és végtelenül gyűlölte mind a Lovasokat, mind az Apocalyptus-dinasztiát. Grotiusnak azonnal feltűnt, hogy mennyire könnyen megtalálja a közös hangot az ugyancsak az Európán született férfival, aki a Tűznyelvek önkénteseit is kiképzete egyúttal. Eközben azonban azt is észrevette, hogy Pandora közelében valamiféle kellemes bizsergés járja át a testét. Különösen akkor, ha lopva felé nézett a sokak által ünnepelt és megkívánt tévés riporternő.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szöveten: