PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Még mélyebbre temetve (IV.)

A fojgroszok között szokás szerint általános volt a jó kedély, és a mértékletességen, és részleges puritánságon kívül nem is tűnt annyira eltérőnek az erkölcsi értékrendjük a korlakokétól. Jóllehet, a helyiek nem tobzódtak vég nélkül az élvezetekben, alapvetően tiszteltek minden életet és nem voltak a technológia fanatikus hívei sem, a hét idegen számára mégis egyértelmű volt, hogy a kutyaszerű vénusziakban is volt egy olyasféle büszke felsőbbrendűségi érzet, mint a korlakokban.

Az önérzet, amivel a fojgroszok úgy vetettek gyámkodó, leereszkedő pillantásokat kényszerű vendégeik felé, mintha csak az asztal szélénél sóvárgó kutyák lettek volna, és a finom gőg, ami miatt minden korlakokkal kapcsolatos gesztusuk arról árulkodott, hogy nekik kellene lenniük a bolygó jogos és kizárólagos urainak.

Különösen az egyik ifjú katonai parancsnok, egy bizonyos előkelő származású Bugazil hangoztatta gyakran a fojgroszok vezető szerepét és kiválasztottságát, amely viselkedés olykor kifejezetten visszataszító volt az emberek szemében; viszont azt sem felejtették el a foglyok, hogy a korlakok fogságában még Porokku gigászi tornyait sem pillanthatták volna meg egy darabban és élve. Arról meg végképp nem lehetett volna szó, hogy legalább látszólag egyenrangú félként egy asztalnál üljenek és lakmározzanak velük. Valószínűleg ők maguk lettek volna a lakoma, vigasztalta Kantus a keserűen falatozó Grotiust, bár már ő maga sem hitt saját szavaiban igazán.

Az egyik összejövetel azonban, néhány hónappal a jövevények érkezése után, nem ugyanabban a vidám hangulatban zárult, mint ahogy az megszokott volt. Senki nem tudta ugyanis a fojgroszok közül, hogy a nyelvzseni Concordia időközben részben autodidakta módon, részben Comenius segítségével nagyon hamar elsajátította alapszinten a fojgrosz nyelv küneai dialektusát, hiszen a nyelvtan nem okozott neki különösebb nehézséget. Legfeljebb a hangok képzése, amelyek közül néhány igencsak nagy kihívás volt az állkapocs és a hangképző szervek értelemszerű különbségei miatt, ráadásul a szókincs is merőben más volt a kulturális különbségek révén.

Ennélfogva a lány is szépen lassan elkezdett részt venni aktívabban a társalgásban Comenius tolmácsolása nélkül, és még maga a magasságos Csápadilutra is tetszését fejezte ki megjegyezve, hogy valószínűleg nehezebb volt neki törékeny kis emberként elsajátítania a fojgroszt, mint amennyire Őszentségének magának okozott fejtörést a korlakok nyelve, amelyet elkerülhetetlenül ismernie kellett. Minden viszály ellenére ugyanis időnként diplomáciai kapcsolatokat kellett fenntartania Hogoronn, a korlak kormányzó külügyminisztériumával, még ha személyesen nem is találkoztak, ugyanis a Vénusz optikai védelmi rendszere kérdését és Ermónium semleges politikai státusza újra és újra napirendre került.

Paracelsus a Vénusz újbóli említésére (amit a helyiek egyébként Ermonóme néven ismertek) felidézte magában korábbi lakóhelyük, a Mars szimbolikáját előző gondolatmenetéhez fűzve: amíg ugyanis a szerelem bolygója egy szüntelen csatatér volt a mélyben, a bőség máza alatt, addig a háború vörös bolygója furcsa módon az intellektusé és az örökös békéé, ha az ember megkapargatta a felszínt. Legalábbis ha a bányamérnök a NEU által elárult és elpusztított marunkókra gondolt. Az asztal egyik végében, ugyanezen az említett baljós hangulatú lakomán, Comenius és Columbus tanácskozott arról, hogy a féreglyuk alapú portál gyakorlatilag már tesztelés alatt áll, noha az utóbbi időben szándékosan tartották a távolságot a gyanú eloszlatása végett.

Eközben Kantus és Cartesius a fojgroszok mentalitásáról és moralitásáról társalogtak egymással, Pracelsus és Grotius pedig, akik dacosan ellenálltak és meg sem kísérelték, hogy megértsenek valamit a helyiek értelmetlen vinnyogásából és nyüszítéséből, óvatosan politizálni kezdtek a maguk szolarotin nyelvén. Azon tanakodtak, vajon mi lehet odahaza a Titánon és az Európán, amely után a katonatiszt olyan sóvárogva vágyott, illetve meddig húzza vajon ki a zsarnoki rezsim, és mennyi ideig fogják vajon keresni még őket Apocalyptus zsoldosai. Eközben azonban a fennhéjázó, ám köztiszteletnek örvendő Bugazil megkörnyékezte Concordiát azzal az ürüggyel, hogy megtanítja őt az ő nyelvjárására, amelyet még kölyökkorában beszélt a délnyugati zóna egyik kerületében, apja birtokain.

Valójában azonban csak kíváncsiságát szerette volna kielégíteni, ugyanis képtelen volt elviselni, hogy olyan barbár idegeneket engedtek maguk közé, akikről azt sem tudják, pontosan hogyan kerültek ide; noha azt állítják, Comeniushoz hasonlóan egy kutatócsoport hajótörött tagjai. Messziről bűzlött ez a történet az ifjú nemesnek, és még többet akart kideríteni vendégeikről. Azt már tudta, hogy a Marson kívüli régiókban vannak gyarmataik valahol, de hogy honnan, melyik bolygóról jöttek eredetileg, azt továbbra sem tudta senki. A hét ember ugyanis megegyezett abban, hogy biztonságosabb, ha nem említik meg a kataklizmát, amely a szoddonokat elsöpörte, és lehetővé tette az emberiség megszületését a Földön, de ugyanez volt a helyzet a bolygóközi háborúval is, amelyet átéltek.

Senki sem tudhatta meg, hogy a Vénusz külső szomszédja védtelenné és szabad prédává vált, legalábbis Comenius sok éves tapasztalata után erre jutott és ezt tanácsolta, amelyet Colombus és Grotius is elfogadott. Egyedül Kantus tiltakozott egy darabig azt ecsetelve, hogy hallgatásuk felér a hálátlansággal és egy kisebbfajta hazugsággal, ami bajba sodorhatja még őket. Bugazil azonban ezen az ominózus estén, felbátorodva és megmámorosodva a sokadik pohár tojássör után (a jururgurok tojásából készített zamatos szeszes ital) megkérdezte a szintén kótyagos Concordiától, mégis hogy lehet az, hogy ők, a parányi emberek olyan bátor kutatók voltak, hogy nem rettentek meg Szoddónia (a Föld) félelmetes védelmi rendszerétől, és gond nélkül eljutottak a Vénuszra (Ermonóméra) a legkisebb karcolás nélkül.

A lány fellelkesülve azon, mennyire jól beszéli már a nyelvet, és mennyire fontos tagjaivá váltak új otthonuknak, egy őszinte pillanatában legyintve, kevélyen felelte erre, hogy „hiszen őket már régen legyőztük” és még Nukleónának, az ellenség fővárosának végső ostromáról is kifecsegett néhány életképet. A fojgrosz ifjú egyszeriben megértette, hogy becsapták őket, a Föld pedig immár teljesen lakatlan és csakis rájuk vár, amíg ők Küneán várakoznak tétlenül a korlakok visszatérésére.

Haragosan állt fel az asztaltól és tajtékzó beszédet intézett csöppet sem uralkodva arról, hogy „ezek a csupasz pojácák mennyire hálátlanok”, hogy „halált érdemelnének”, továbbá, hogy „itt az idő, hogy ha Őszentsége is úgy akarja, birtokba vegyék az új világot és magára hagyják a régit, amelyet a falánk korlakok már lassan teljesen kiszipolyoznak és bekebeleznek a szemük láttára”, valamint „vissza kell állítani a Mennyei Fojgrosz Birodalmat, amely Ermonóme aranykorában uralkodott mindenek fölött”.

Az asztalnál lévők ereiben teljesen megfagyott a vér. Néhányan az emberek közül döbbent pillantást vetettek Concordiára, de nem tudták őt hibáztatni, ugyanis egyértelmű volt, hogy a ravasz és fondorlatos kutyafejű túljárt az ugyancsak okos és értelmes lány eszén. A Csápadilutra, aki most is ugyanolyan higgadt maradt, mint máskor, megkérdezte Comeniust, igaz-e, amivel Bugazil vádolja őt és társait. A tudós nem hazudhatott egyrészt a sámán iránt érzett hálájából sem, de azt is tudta, hogy ha az utolsó pillanatig ragaszkodnak koholt történetükhöz és végül másodszor és menthetetlenül lebuknak vele, nem lesz többé esélyük a bűnbocsánatra.

Magára vállalta hát a felelősséget, mondván, hogy ő biztatta a többieket arra, hogy ne számoljanak be a háborúról, amelynek híre nem juthatott el az elszigetelt vénuszi civilizációra. Amint fogalmazott, szerette volna megóvni a fojgroszokat attól, hogy egy gyűlölettel és gyilokkal teli konfliktusban vegyenek részt, és kijelentette, hogy a Föld egyébként is teljesen kopár pusztasággá vált, és teljességgel értéktelen.

Nem beszélve arról, hogy hivatalosan a NEU védnöksége alá tartozik és az emberek már minden bizonnyal megkezdték a gyarmatosítást és visszafoglalást, még ha vállalkozásuk reménytelennek is mondható. Comeniusnak végtelenül fájna, ha két faj, amelyet annyira szeret, egy teljesen fölösleges vérontásban irtaná ki magát egy terméketlen sárgolyóért, amikor békességben megférnének mindketten egymás mellett. Az emberi világ sorsa egyébként is megpecsételődött, amíg Künea javában virágzik. Szánja meg hát vendégei szerencsétlen fajtáját a hatalmas és messzemenőkig kegyes Csápadilutra, könyörgött a férfi.

Az uralkodó bólintott, és intésével jelezte, hogy megbocsátott. A heves természetű ifjú fojgrosz viszont csak még inkább vérszemet kapott, és veszett farkaskutyaként verte az asztalt, hogy a szoddonok megsemmisülésével mindössze „néhány selejtes, döcögő, nyamvadt és mihaszna emberi kolóniával kell felvenni a harcot”, akiknek megvannak a maguk belső problémái. Itt az alkalom lecsapni. Őt még a sivár bolygóról szóló mese sem rettentette meg, népe rendelkezett ugyanis a technológiával, amely képes regenerálni bármely lakhatási övezetben lévő bolygó ökoszisztémáját.

Hacsak nincs egy korlakokhoz hasonló, mértéktelenségben dagonyázó, konkurens faj, amely szükségleteinek többszörösét pocsékba dobva zsigereli ki a legtermékenyebb keblű anyafarkast és a legnagyobb bőséggel gyarapodó bolygót is. A CDLIV. Csápadilutra minden véleményt bölcsen végighallgatott, azonban amikor Bugazilra nézett, és látta a villogó dühöt szemében, a fiatal kan nemzedékének reménytelenségére gondolt.

Tudta a főpap, hogy hozzájárulása nélkül semmiféle hódító háborúról szó sem lehet, de azt is tudta, hogy valóban rengeteg feszültség húzódik mélyen Künea és a többi fojgrosz város merev társadalmi rendje alatt, és nem foszthatja meg saját szeretett alomját a felcsillanó lehetőségtől. Nehezére esett meghozni a végső döntést, de végül a Föld meghódítása mellett döntött, és áldását adta a vállalkozásra. Később, magába zárkózva rengeteget meditált és mantrázott vezeklés gyanánt az ősök megértését kérve amiatt, hogy talán túlságosan is vajszívű és részrehajló volt. Bízott benne, hogy nem a pusztulásba fogja ezzel vezetni népét. Valóban, tiszta szívéből bízott.

Az emberekről szinte mindenki megfeledkezett az általános felfordulás közepette, amellyel a küneai háborús készülődés járt, miközben Columbus egyre inkább sürgette tudós kollégáját, és még Paracelsust is a rendelkezésére bocsátotta a tesztelés meggyorsítása végett. Valahogyan értesíteniük kellett a NEU polgárait a lehetséges katasztrófáról és arról, hogy talán fel kell adniuk a Földet a béke érdekében, vagy valamiféle megállapodást kell nyélbe ütniük a fojgroszokkal, hogy megosztozhassanak a bolygó készletein.

A lehetséges mészárszék és az emberek kiszámíthatatlan reakciója mellett félő volt az is, hogy mint bűnbakokat és idegen kémeket, a fellángoló népharag fogja őket felelősségre vonni, ugyanis a háborúk bizonytalan légköre még a legbékésebb és legvendégszeretőbb nemzeteket is képes silány és vérszomjas tömeggé vadítani. A saját és otthoni honfitársaik jövője mellett egyúttal egy nagyobb volumenű kataklizmától is joggal tartottak. Comenius szerint ugyanis a gyarmatosító hadjárathoz feltétlenül le kell kapcsolni átmenetileg vénuszi védelmi rendszert, így viszont a korlakok is értesülni fognak riválisaik terveiről.

Mohó és kielégíthetetlen vágyaikat ismerve a matematikus nem kételkedett benne, hogy nem fognak betelni azzal, hogy pimasz vénuszi hódításokkal csillapítsák az éhségüket és kárpótolják magukat az elszalasztott lehetőségért. Több, mint valószínű, hogy az elsők között szállnának be a Föld újrafelosztásáért való versenybe; már csak azért is, mert állami propagandájukban éppen a fojgroszokat teszik felelőssé azért, amiért „nem minden porokkui polgár képes hozzájutni ahhoz a fényűzéshez, ami minden tisztességes korlakot igenis megillet.”

Mindezek az érvek és aggodalmak éppen elég motivációval szolgáltak. A háborús készülődés mellett az volt a hét ember szerencséje, hogy a szabadság fogalmába az is beletartozott, hogy Künea falain belül kíséret nélkül, szabadon garázdálkodhattak, és senki sem tartotta őket megfigyelés alatt. A biztonság kedvéért azért Grotius, Cartesius, Columbus és még Concordia is részt vett az őrködésben közös kuckójuk környékén, hogy tiszta maradjon a terep, és ütyködésükkel véletlenül se bukjanak le. Bugazil néhány katonája megjelent ugyan a háznál, de mivel semmi joguk nem volt ott tartózkodni, maga a Csápadilutra kezeskedett róla hamarosan, hogy senki se zavarhassa meg zaklatott vendégeit. A szakrális vezető talán egyedüliként tanúsított kegyelmet a maroknyi ember iránt, nevéhez méltó módon.

Eközben a szerkezet működőképesnek bizonyult annak ellenére, hogy élesben nem volt lehetőség egyetlen ugrást sem végrehajtani vele, és a vállalkozó szellemű utasoknak csupán egyetlen dobása volt. Az biztos volt, hogy életben fognak maradni, és a Naprendszer valamelyik, az Uránusz és a Nap közötti égitestén fognak több, mint valószínűleg földet érni. Az esetleg előfordulhatott, hogy fellép némi időeltolódás, ezt a kockázatot azonban vállalniuk kellett, hiszen pár nap, vagy hónap késés talán még mindig elég lesz a számukra a cselekvésre.

A legnehezebb az volt, hogy szerezzenek maguknak megfelelő járművet: Cartesius azonban bizalmas kapcsolatba került egy befolyásos kereskedővel, akinek korruptsága azonban párját ritkította, és szívesen segített ügyfeleinek a titoktartást is vállalva. Mindez amiatt érte meg neki, mert cserébe ígéretet kapott arra, hogy cége megkapja az Őszentsége által pártfogolt emberek révén magának a messzemenőkig kegyes Csápadilutrának támogatását, amely Küneában a legmagasabb szintű és legmegbecsültebb hitelminősítésnek számított. Mindez persze egy olyan világban volt csak lehetséges, ahol az üzleti, a hétköznapi, a tudományos és a vallási élet mélyen összefonódott egymással, akárcsak a vénuszi gombahúsfák földalatti fonalai.

Folytatjuk

Az előző rész a Szöveten: