Veszettül veri az eső az ablakot
szürke felhők ülnek a Dunán
gondolatban most a partján ballagok és
levedlem magamról átázott rongy ruhám
futni szaladni meztelenül akarok
rég nem érdekel már
mit gondol rólam a világ
őszi palástként talán
magamra öltenék egy betegen sápatag csillagot
mit elnyelt az őszi felhő
de tudom megfekszi a gyomrát és később
majd felböfögve kihány
a partot járva szegény anyámra gondolok
ki úgy ölelt magához mindig
mint e part itt
a kóbor vén Dunát
de apám is volt
és reá is gondolok
szürke sziklaként áll itt most őrt
ne bántsa senki bolyongó kisfiát
szerettek óvtak nem volt egyik sem mostoha
anyám mindig
őszi esőt sírt
rabláncot rágott apám vasfoga
ezért száll szabadon talán
belőlem minden gondolat
apám vasfogát
ellopni akarom és
kell még majd hozzá
anyámtól a karom
verseket karcolni vele fel
az őszi égre
mert fáj már az is ha ily konokul esik
egyhangú ritmusa legbelül éget
mert anyám könnye folyik végig az ablakon és
sárt harap apám vasfoga
tudják tán azt is
hogy gyáva nyúl vagyok
versben sírom el
minden gondomat.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: