Bogdán József: A mi papunk
„Dick, eta amaro Rhasaj”
Bennem remeg egy tízéves cigányfiú, kinek mindig izzad a lába, ökölbe szorul a keze, és naponta elhatározza, hogy világgá megy. Ki bántaná szegényt? Miért nem élheti a hozzá hasonló gyerekek normális életét? Elmondom hát.
A fiú szülei korán meghaltak, és életének irányítását a Vöröskereszt nevelőszülőkre bízta, akik nem jópásztorként fogadták ezt a feladatot, hanem béresként. A béres mostohán bánik a nyájjal. Éles kőmorzsákkal parittyázták gyenge homlokát, durva kőszavakkal, mert a szavak néha kövek, és a kövek roncsolnak, felvérzik a vékony bőrt és a szívet. A seb begyógyult, de a testen kígyózó ronda forradás örökre megmaradt. Cigány származása miatt szidták, és a fiú, akár a galambok, csak pislogott jobbra-balra tekingetve. Nem értette, miről van szó, nem értette, mi az, hogy cigány, és miért kellett volna Hitlernek kiirtania mindet. Mit tudhat erről egy gyerek?
Mint a madarak, mikor tollgallérjuk közé rejtik fejüket, és mozdulatlanul állnak egy faágon, a fiú is behúzta a nyakát, és néha órákig csak dermedten állt, kikerekítve bögölyszemeit. Arra gondolt ebben a rideg mozdulatlanságban, hogy milyen jó annak, aki magyarnak született, milyen fenséges dolog magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul énekelni. És ha tehette volna a kis butája, kiengedte volna ereiből a cigány vért, hogy magyar vérrel helyettesítse, kreol bőrét hófehérre festette volna, sűrű, fekete haját pedig, ha nem is szőkére, de legalább barnára. Irigykedve nézte osztálytársai fehér bőre alatt a kirajzolódó kék ércsokrokat. „Magyar akarok lenni mindenáron. Ha beleszakadok, akkor is” – gondolta magában, és első lépésként azt határozta el, hogy sohasem fog napozni. Amúgy is sötét arcát és barna kézfejét ne érje a nap.
Egy bizonyos idő után megelégedve látta a majzos tükörből visszatekintő sápadt arcot. Már ezt is sikerként élte meg. Második lépésben cigányságának titkolását tartotta nagyon fontosnak, és a „cigányképű szép magyar fiú” elnevezés már nem is bántotta, mert benne volt az, hogy szép, és az is, hogy magyar.
Egy nap eljött az ideje annak, hogy béresei szélnek eresszék az akkor már tizennégy éves fiút. Magyarkanizsáról Nagybecskerekre került egy cigány rokonához. A poklok poklát élte meg. Éhezett, fázott, beteg volt, ráadásul éjjel-nappal a cigány nyelvet hallgatta. Izzadt a lába a nagy szorongástól, kézzel-lábbal harcolt a cigány nyelv ellen, de mindhiába, a cigány nyelv ráragadt, ráterült, mint egy porlepedő, nem volt menekvés. Hat hónap alatt már minden szót értett, és mire elvégezte a nyolc elemit, anyanyelvi szinten tudott cigányul, természetesen úgy, hogy a magyar nyelvtudása nem szenvedett csorbát. Ez a fiú képes volt Arany János Bajusz című versét megtanulni, és a Petőfi Sándor Kultúregyesületben elő is adta osztálytársai és tanárai előtt kirobbanó sikerrel. „Sikerült! – ujjongott magában a fiú. – Sikerült a tervem, most már magyar vagyok, senki sem fog ezután kigúnyolni a cigányságom miatt.”
Úgy éltem meg az egyházi gimnázium és a teológiai egyetem tíz évét, mint egy hosszú, unalmas vasárnap délutánt. Mégis ezek az évek babusgatták leginkább testemet, lelkemet, hiszen nem éheztem, nem fáztam, és a napi lelki eledel széppé tette ifjúságomat. Rómában tanult paptanáraim magasröptű előadásaira még ma is emlékszem, ha nem is a tartalmukra, de arra a hangulatra, a szárnyalás élményére mindenképpen, amit egy-egy előadás nyújtott. Az előadások horvát nyelven folytak, de tanultuk a latin, a görög, a héber és a német nyelvet is. A magyar irodalmat csak önszorgalomból… Minden szabadidőmet magyar könyvek olvasásával töltöttem. Az, hogy ki milyen nemzetiségű, fel sem merült, hiszen katolikus albánokkal, magyarokkal, horvátokkal, makedónokkal voltam összezárva, és fel sem tűnt cigány származásom, én meg fogadásomhoz híven, mélyen hallgattam erről.
Az a remegő, kissé görbe hátú kisfiú, akinek csicseg a cipőben a lába, elkóborolt bennem, egyre ritkábban nyöszörgött bele életembe. A félelmem viszont, hogy nem szentelnek pappá származásom miatt, mint egy árnyék, végigkísérte a hat évig tartott tanulásom mindennapjait. Amikor a dogmatikai és filozófiai tételeket magoltam Strossmayer püspök kis mezővárosában, ahol az általa épített katedrális, mint Isten hangos kacagása, hallható és látható volt Diakóvár minden utcájából, gyakran belém mart a hiábavalóság karma. Az, hogy minek soványodjak bele a sok tanulásba, ha az egyetemi utam végén, kényszerű mosollyal bár, de eltanácsolnak a hivatásomtól, és azt mondják majd, hogy a Római Katolikus Egyház kitűnően meglesz nélkülem is. A bennem örvénylő kételyeknek az volt az oka, hogy a tridenti zsinat 1545-ben III. Pál pápa elnöklésével úgy rendelkezett, hogy cigány embereket nem szabad pappá, sem diakónussá szentelni. A világon élő valamennyi nemzet közül éppen a cigányokat illette ez a „kiváltság”. Negyven éve, hogy egyházam meleg, gondoskodó szeretetében élek, sőt, elmondom azt is, hogy mindent a szabadkai és a nagybecskereki püspökségnek köszönhetek, amelyek kézen fogtak, és nem hagytak elkallódni. Ám beleborzadok, amikor zord, mondhatnám azt is, embertelen határozatokat olvasok a szeretetet és irgalmat hirdető Egyháztól.
Persze, ez irányú félelmem is egy csapásra megszűnt, amikor felszentelő püspököm egy hónappal a maratoni tanulás vége előtt közölte velem, hogy engedélyt kér Pál pápától, hogy Péter és Pál apostolfejedelmek ünnepén rám esdje a Szentlelket. Így lettem én a 750 éves Szeged-Csanádi Egyházmegye első roma származású papja. Azon a vasárnapon megszelídült bennem a város, úgy simult hozzám, mint egy kiskutya. Hálásan pillogott rám. A nagybecskereki plébániatemplom, ahol tíz évig ministráltam, úgy nézett ki, mint egy fehér szoknyás, jóságos nagymama, aki a főtér közepére ül, és ég felé tárt karokkal imádkozik. A mindig komor városháza mosolygott. Paptársaim, még azok is, akik addig tartózkodtak tőlem, barátként köszöntöttek, és néhányan – főleg a velem egykorúak – meg is öleltek. Odaértem az oltár elé, ahol püspöki székében Jung Tamás ült, és fél óra elteltével már együtt misézhettem a csaknem negyven paptársammal. A püspök a szertartást követően kezet csókolt nekem. Ezt a kézcsókot soha nem feledem, hiszen a hívek és a papok szoktak kezet csókolni főpásztoruknak, de ez most fordítva történt. Olyan érzés volt talán, mint amikor a kismadár kibújik a tojásból, és azon nyomban szabadnak érzi magát, fel-felpislantva égi otthonára. Ez a csók, úgy érzem, kigyógyította lelki pszoriázisomat, embernek éreztem magam, akit lehet szeretni. Ezt a gyengédséget hiányolom a mai egyházi életből. Persze, nem a kézcsókokra gondolok, hanem a finom lelki érintésekre, az olyanokra, mint amikor a szellő felborzolja a madarak színes tollát, megvillantva olykor pihegő, forró bőrüket, vagy ahogyan Teréz anya óriási tenyerébe rejtette az éhező néger kisfiú arcát.
Hatvanhat éves vagyok, és lassan már negyven éve cipelem a papi batyumat, ezt az édes és nehéz terhet, úgyhogy egy pillanatra sem tettem le a földre, hogy egy kicsit megszusszanjak. Ezt a batyut ugyanis nem lehet letenni, még pihenés céljából sem. „Pap vagy te mindörökre Melkizedek rendje szerint” – ezt hallja minden pap, amikor az egyházi rend szentségében részesül. Hogy mi minden van ebben a már kissé megkopott batyuban? Eget böködő büszke templomok, melyeken – ha nem veszed észre őket – utánad kiabálnak. Ilyen például a verseci templom, amelyet Herczeg Ferenc Hoffman nagyapja épített, de ide sorolhatnám a szabadkai Szent Teréz-székesegyházat is, ahová Kosztolányi Dezső járt vasárnapi szentmisékre szüleivel, később pedig Ádám fiával. Itt vannak a batyuban a szégyellős falusi imaházak, a feketetói, kanizsamonostori, egyházaskéri, törökkanizsai családias templomok. Ez utóbbi a Tisza partjára épült, akárcsak a törökbecsei és az óbecsei templom, és látni reszkető másukat a folyó tükrében. Vannak itt zsákutcák, szikrázó betonutak, romosságukban is szép falvak, napraforgótenger, és hányástól foltos mellékutak. Van sok kacagás, önsajnálat, hiúság, bátorság és gyávaság, és vannak szép elhatározások, hogy folytatni kell az elkezdett utat. Batyumban ott ágaskodnak tévedéseim, tévelygéseim időnként felsikoltanak bennem, mint ahogy a rosszat álmodó kisbabák. Tévedés volt megtagadni cigány származásomat, még akkor is, ha ezért sok volt a lekicsinylő kézlegyintés, a csúfolódó szájbiggyesztés, és gyermekkoromban a véres hurkák combjaimon nevelőapám nadrágszíjától, aki azt gondolta pityókás fejjel, nevelőanyám unszolására, hogy így kiverheti belőlem a cigány temperamentumot, a cigányokra oly jellemző szabadságvágyat. Arra gondolt talán, hogy munkára görbítheti a hátam, mert felesége annyiszor elmondta, hogy a cigányoknak nem görbül a hátuk, vagyis arra is lusták, hogy elhajoljanak. Most már persze tudom, negyven év késéssel, az örökkévalóság szempontjából csupán egy röpke pillanat ez is, hogy lehetek magyar, annak ellenére is, hogy apai, anyai ágon is cigány származású vagyok. A torontáltordai színházban láttam egyszer, amikor egy korombeli színész örömében felsikoltott tanítványai bravúros szereplése láttán. Ilyen apró, kerekded sikolyok is vannak batyumban, remélem, idővel nem pukkannak szét, mint a karácsonyfa díszes gömbjei.
Torda,
ne hullj a porba
benned ég volt,
most sötét folt.
Tordára kétszer kaptam kinevezést, 1983-ban mint hitoktató és segédlelkész, 2010-ben mint plébános. Időközben a négyezret számláló falu összezsugorodott, mint télen a hajléktalanok, akiknek csak deres hajuk látszik ki a kartondobozok alól. Ma alig ezren lakják ezt a különben színmagyar falut, akik mint a cigányok dús fekete hajzatában az ősz hajszálak, csak ritkán láthatók. Mint egy szomorú, csak néha pislantó szempárt, úgy látom magam előtt Tordát, ahol már nincsenek nevető kirakatablakok, mint negyven évvel ezelőtt. A kápolna előtti tér úgy fest, mint egy rendezett városi park, kényelmes beton- és fapadokkal, asztalokkal és öreg, titkokat megtartó gesztenyefákkal. Csak néhány liter eperpálinka kell, és máris éneküktől hangos ez a halálra ítélt kis falu, persze csak tavasszal és nyáron, mert a tél beálltával a híres Detki-kocsma ad otthont az élni és szórakozni vágyó fiataloknak.
A temetőben, ahol fekete palástom rozsdás csatját igazgattam mindig, mert le akart zuhanni valahányszor, amikor teli tüdővel énekeltem az O mi Jesu vulnerate kezdetű gyászéneket, egy sétám alkalmával megtaláltam a nagyapám elhanyagolt sírját, és abban a pillanatban elém toppant a múlt teljes súlyával. Úgy éreztem magam, mintha a földet lapátoló gép kanala egy tonna hideg, agyagos földdel terített volna be. „Itt nyugszik a cigány Matyi” – ez volt a sírfelirat. Ez a nagyapám sírkövére köpött szöveg elindította bennem az asszociációk zakatoló vonatát… „Nézd, ott megy a cigány Matyi!” „Anyjuk, nézd már meg, ki az?” „Á, senki, csak a cigány Matyi…” „Pétör, hallottad, hogy a cigány Matyit börtönbe zárták?” Lüktetni kezdett a fejem, de ott szobroztam még legalább egy órán át ősöm emlékművénél, azt érezve, mintha kettős énem lenne. Igen, ez a skizofrénia, én, msgr Bogdán József tordai plébános, pápai káplán, szeged-csanádi kanonok, papköltő és a cigány Matyi unokája, a temetők réme, aki a friss sírokról lelopkodja a kínai művirágokat.
Lopni azért nem loptam soha, csak akkor, amikor Nagybecskerek külvárosában az éhhalál kerülgetett, és szédülni kezdtem, de a cigánymatyiság és a cigánygusztiság (így hívták édesapámat) gyakran talpra álltak bennem, és törni-zúzni kezdtek mindent, ami éppen a kezük ügyébe került. A teremtés és a pusztítás ikertestvérek voltak mindkettőjükben, és mivel nem esik messze az alma a fájától, bennem is. Emlékszem, egy esős, hideg reggelen apám útnak indult volna egyablakos putrijából a város felé, de az esernyője sehogy sem akart kinyílni. Megmakacsolta magát, mint egy nagy sasmadár, aki megunta a repülést, és apám hiába biztatta, nem feszült az égnek fényes, fekete szárnya. Rövid viaskodás és sűrű, dallamos cigány szitkok után darabokra törte az esernyőt, és úgy becsapta az ajtót, hogy az a széttépett esernyőre zuhanva lesöpört az asztalról mindent.
Ott álltam nagyapám sírjánál, mint egy hőségtől magába roskadt emeletes csokitorta, észre sem vettem, hogy időközben a szószátyár piaci kofák, akik húsz-harminc évvel ezelőtt eltemetett párjukat látogatták, körbevesznek kérdő tekinteteikkel, mint valami csuklyás kommandósok, akik egy végre-valahára elfogott háborús bűnöst kerítenek be a tordai sírkert cigánynegyedében. A zsírfényes arcú nénik paraszti zsenialitásukkal kigombolták reverendám harminckét piros gombját, és levették a többi gúnyámat is, és pillanatok alatt úgy éreztem magam, mint a bibliai Ádám, aki egy jókora fügefalevéllel próbálta takarni meztelenségét. „Meztelen a papunk, meztelen a király.” Tudtam, hogy másnap elterjed a faluban, mint egy ragályos betegség, hogy a mi papunk nem más, mint a cigány Matyi unokája. „Ne mondd, Rozi, tényleg!?” „Jaj, ne beszélj már ilyeneket, ez tényleg igaz lenne?” „Különben meg a cigányok is emberek, ugyanúgy esznek, isznak, alszanak, mint mi.” „Biztos házi magyar cigány, azok rendes emberek.” „Nem az a cigány, aki cigány, hanem az a magyar, aki magyar – no, igyunk, komám, különben sohasem láttam olyan szép temetést, mint amit a mi papunk végzett, amikor az anyósomat temették.” „No, igyunk, koma, Isten, Isten, de hiszen te is ott voltál a halotti toron, jól be is rúgtál, fene a zsírodat!”
És valóban, másnap hömpölyögni kezdett a hír, mint kiadós eső után a csatornákban doboló, zenélő esővíz, beiramodott minden család udvarába, de nem történt meg az, amitől annyira tartottam, nem voltak megvető pillantások, sem sértő megjegyzések, csak cigány elsőseim súgtak össze huncut mosolygással: „Dick, eta amaro Rhasaj”. „Nézd, ott megy a mi papunk!”
Régen titkoltam cigányságomat,
mint bebugyolált, gennyes lábfejet,
most meg mintha kérkednék vele,
hogy megsimogassanak,
mielőtt végleg elmegyek.
Bogdán József legutóbb a Szöveten: