Noha biztosra vették a hajótöröttek, hogy valami félreeső zugban fogják elszállásolni őket, legnagyobb meglepetésükre a jururgurok (amelyek közül kettő a ketrec szekerét húzta) a piramisszerű palota felé vették az irányt. Az átvizsgált és lefegyverzett foglyok következő megdöbbenése az volt, hogy amikor egy gazdagon bevilágított trónterembe vezették őket, még csak a kezüket sem kötözték meg.
Nem is lett volna rá szükség, hiszen bármilyen menekülési kísérlet végzetes lett volna a számukra. Ráadásul azt is észrevették, hogy házigazdáik alapvetően tárgyilagosan, minden élőlénynek kijáró bizalommal viseltetnek irántuk, és feltételezik, hogy a kellemetlen körülmények ellenére nincsenek hátsó szándékaik. Hamarosan kisebb fejetlenség támadt a felderítő katonák körében, majd mindannyian féltérdre ereszkedtek, amit a hat jövevény jobbnak látott követni.
Ekkor, mindenféle különösebb pompa nélkül a terembe lépett egy hosszú, zöld, feltehetően papi köntöst viselő férfi, aki természetesen ugyanolyan kutyaszerű lény volt, mint mindenki más. Legalábbis így, közelebbről is megvizsgálva a helyiek vonásait a foglyok arra a megállapításra jutottak, hogy inkább a kutyákra, semmint a farkasokra emlékeztetnek ezek a bennszülöttek.
A magas rangú uralkodó valamiféle illatos füstölőket gyújtott meg, majd egy ősöreg, vaskos kötetből olvasott fel, amelynek szövegét hologram vetítette ki a mögötte lévő falszakaszra. Láthatóvá vált, hogy a disznóemberekkel szemben az itteniek háromszög alakú karaktereket használtak különféle mintákkal, és Concordia rögtön meghallotta, hogy a két vénuszi fajnak a külseje mellett nyelvi és kulturális szempontból sincsen szinte semmi köze sem egymáshoz.
A tiszteletreméltó papi személy végigmérte az embereket, majd gesztusai alapján barátságos hangnemben köszöntötte őket, és láthatóan megkérte szolgáit valamire, akik sietősen távoztak. Pár pillanattal később egy, a helyiek öltözékét viselő alak jelent meg az uralkodó oldalán, viszont az utazók legnagyobb meghökkenésére az illető ugyanolyan ember volt, mint ők maguk. Ez legalább annyira töltötte el őket nyugalommal, mint aggodalommal, noha a férfi arca teljes egészében azt sugallta, nincs mitől tartaniuk. Az ismeretlen magára vállalta a tolmács szerepét: urai nevében köszöntötte a vendégeket Küneában és Comenius néven mutatkozott be, magát pedig elméleti fizikusnak és matematikusnak címezte, valamint a Naprendszerbéli Emberállamok Akadémiájának egykori tagjaként jellemezte.
Nem csodálkozott rajta, hogy a jövevények nem hallottak még a hatvanas évei elején járó férfi egykori vállalkozásáról, aki már vagy három évtizede élvezte kutyafejű házigazdái, a fojgroszok vendégszeretetét. Mint elmesélte, korábban az űrutazás és gyarmatosítás új módszerein dolgozott, kutatási területe pedig elsősorban a különféle féreglyukakra, párhuzamos dimenziókra és korlátozott léptékű időutazásra terjedt ki.
Számos publikációja volt azonban arról is, hogy több, mint valószínű, hogy más intelligens fajok is élnek a Naprendszerben, és amikor később értesült a vendégek marsi felfedezéséről, elégedett mosoly hullámzott végig az arcán. Ő mindig is tudta. Az államhatalom azonban nem támogatta a kockázatosnak, költségesnek és gazdasági-politikai szempontból haszontalannak vélt kutatásokat, így Comenius saját szakállára úgy döntött, hogy néhány társával együtt bebizonyítja, hogy a Vénuszon valójában lehetséges az élet: végül hasonló baleset útján került ő is a bolygóra, mint az előtte álló hat vendég a közelmúltban.
Egyedül ő volt már csak életben akkor, amikor a fojgroszok felderítői rátaláltak, társait ugyanis levadászták a disznószerű, harcias lények, akikkel már az új vendégek is találkoztak: ők a korlakok, akik időtlen idők óta riválisai az ő házigazdáinak, noha a két faj közös őstől, az úgynevezett viszoddonoktól származik, akiknek egy része kivándorolt egykor az űrbe, és sosem tért vissza. Concordia felkapta a fejét erre a szóra egy pillanatra, azonban egy darabig jobbnak látta, ha hallgat feltételezéséről.
A korlak nép, mondta Comenius, a fojgroszokkal ellentétben nem a spiritualitásban és a genetikában találta meg társadalmának alappilléreit, hanem a technokráciában. Amíg Künea és a többi hegyvidéki városállam lakói visszatértek a gyökerekhez és hierarchikus, szigorú szabályokon alapuló civilizációt hoztak létre, addig a korlakok mámorban és ingerekben tobzódó, hedonista és pazarló tömegkultúrát hoztak létre, amely az emberek és a NEU fogyasztói társadalmának egy végletekig túlhajszolt, eltorzult változata.
A korlakok székhelye az egyik nagy kráteren túl, egy másik kontinensen, egy végtelenbe vesző síkság közepén terül el, és egy felhőkarcolókkal, kupolákkal és antennákkal teli, szeméttel teli és túlzsúfolt metropolisz, amelynek neve Porokku, és amely sok szempontból szöges ellentéte a fojgroszok letisztult világának. A két faj egykor sokkal elterjedtebb volt a Vénuszon és mindketten egy-egy gigantikus birodalmat igazgattak, ám szüntelen háborúskodásuk az egyeduralomért majdnem a kihalás szélére sodorta mindkettőjüket. Most éppen az újjáépülés és gyarapodás fázisában vannak visszavonulva erősségeikbe, és csak nagyon ritkán újulnak ki a harcok kisebb összezördülések formájában.
Az egyetlen, ami konszenzusként jelen volt a felek között, az az, hogy a bolygót gondosan el kell rejteni a kíváncsi szemek elől: ezért egy különleges, optikai és fizikai illúzión alapuló védelmi rendszert működtetnek, amely révén kívülről az életre alkalmatlan, lakhatatlan, tűzforró, mérgező sziklaként látják világukat az idegenek az űrből. Comenius mindig is sejtette ezt, és ámulva tanulmányozta a varázslatos technológiát, amelyet fojgroszok és korlakok közösen működtetnek mind a mai napig droidjaik és drónjaik révén az egykori közös fővárosban, Ermóniumban. A legendás város még közös biológiai őseik idejéből származik, akik emlősökhöz és hüllőkhöz egyaránt hasonló humanoid lények voltak: a már említett viszoddonok.
A védelmi rendszert amiatt vezették be, mert egy ízben megtámadták őket a Földről egy erős és agresszív hódító faj, a szoddonok, akik több, mint valószínű, hogy a Vénuszról elszármazott viszoddonok földi utódai, és így a korlakok és fojgroszok távoli rokonai voltak. A támadást az akkor még békében élő vénuszi őslakos fajok együttes erővel visszaverték, és eldöntötték, hogy azt a benyomást keltik majd a hódítókban, hogy a háború során a Vénusz élhetetlenné és értéktelenné vált. A csel bevált, és Comenius missziójáig egyetlen idegen sem tette a lábát a bolygóra. „Tehát a szoddonok nem voltak őshonosok a Földön, amelyet maguknak követeltek az elsőbbség jogán”, állapította meg Columbus, de társainak is hasonló gondolataik támadtak.
Az a magas rangú papi személy, aki Grotiust és társait fogadta, és akinek Comenius maga is engedelmességgel tartozott, nem volt más, mint a hatalmas és messzemenőkig kegyes Csápadilutra, szám szerint egészen pontosan a négyszázötvennegyedik, ugyanis a megszólítás nem csak rangja és címe, hanem örökletes neve is volt egy személyben a mindenkori vallási és világi vezetőnek, aki egy sámán és egy láma bölcsességével irányította alattvalóit.
Cartesius megkérdezte Comenius útján a Csápadilutra Őszentségét, milyen kilátásaik vannak arra, hogy segítséget kapjanak, kiszabadulhassanak és hazatérhessenek, a tiszteletreméltó uralkodó tagadó kifejezéseiből azonban már sejteni lehetett, mi a válasz. Ugyanúgy, ahogy Comeniusnak is maradnia kellett, úgy hat embertársuk sem kivétel ez alól, hiszen a fojgrosz nép nem kockáztathatja meg, hogy bárki is élve elhagyja a Vénuszt és értesítse arról a külvilágot, hogy egy tejjel-mézzel folyó világ lapul a bolygó sűrű felhőrétege alatt.
Még egyszer nem juthatnak olyan kiszolgáltatott helyzetbe a fojgroszok, hogy veszélybe sodródjon az általuk felépített világ és invázió áldozatául essenek. A legtöbb, amit kínálni tudnak vendégeik számára, fordította Őszentségét a tudós, az a biztonságos, békés és hosszú élet, illetve az, hogy tudásukat a hatalmas és messzemenőkig kegyes Csápadilutra és Künea városának szolgálatába állítják a vendégek, akik a város falain belül szabad emberként élhetnek.
Sőt, még arra is ígéretet kaptak, hogy a láthatóan egyenlőtlen ivararányokat kiegyenlítve a fojgrosz genetikusok segítségével létrehozzanak további emberpéldányokat, hogy kisebb szegregátumot alkossanak és megtűrjék őket a bolygón. Azt azonban már nem ígérhetik meg, hogy néhány nemzedék múlva ezek a vénuszi emberutódok nem lesznek sterilek, ugyanis éppen elég probléma volt a korlakokkal való konfliktus. A főpap népe nem engedheti meg, hogy még egy Porukkuhoz hasonló sátáni uradalom jöjjön létre. Ez világos volt.
Grotius és Cartesius, bár ügyesen próbálta leplezni, végtelenül felháborodott azon, hogy házikedvencekként és rabszolgákként bánjanak velük szabadságnak hazudva mindezt. Concordia végtelenül szomorú lett. Eszébe jutottak az átélt viszontagságok és a földi háborúban elesett bajtársak, de a következő hetekben igyekezett elmerülni a fojgrosz nyelv és kultúra megismerésében, amíg kedvese, Paracelsus többnyire melankolikus és passzív szemlélője volt az eseményeknek.
Az örökké optimista és naiv Kantus csodálatos lehetőséget látott a két idegen civilizáció közötti békés egymás mellett élésre, és méltányosnak érezte az ajánlatot, főképp azt is a mérlegre helyezve, hogy a korlak katonák már régesrég felnyársalták és megnyúzták volna mindannyiójukat. Columbus tisztában volt vele, hogy az alku bármilyen kecsegtetőnek is tetszik, aranykalitkába zárja és megköti mindannyiukat. Éppen ezért, amikor minden második, vagy harmadik este összegyűltek emberek és fojgrosz nemesek, illetve befolyásos kereskedők egyaránt, hogy lakomát rendezzenek a béke jegyében, a volt régész folyamatosan puhatolózott Comeniusnál, hogy próbáljanak tenni valamit a menekülés érdekében. Természetesen és szerencsére senki sem értette szavukat, még a magasságos Csápadilutra sem.
Comenius maga is az övéi közé vágyott mindannak az iszonyatos válságnak az ellenére, amelyet újdonsült sorstársaitól hallott: legfőképpen azért, mert szerette volna végre viszontlátni Izidora nevű lányát, hiszen egyetlen nap sem telt el a Vénuszon anélkül, hogy ne ostorozta volna a bűntudat, amiért kutatásai érdekében árván hagyta őt. Bizalmasan beszámolt Colombusnak arról, hogy egyszer magukkal vitték őt házigazdái Ermóniumba, ahol lehetősége volt tanulmányozni a korlak technológiát, és saját ismereteivel ötvözve azt talán képes létrehozni egy olyan féreglyukat, vagy ha úgy tetszik, portált, amelynek segítségével a Naprendszer bizonyos hatósugarán belül lehetőségük lenne ugrani a téridőben a fojgroszok tudta nélkül.
Mire fogvatartóik rájönnének, mi történt, már rég csillagmérföldekre lennének ettől az elátkozott világtól, amely Comenius szerint, bármilyen fejlettnek és bőségesnek is tűnt a felszínen, ugyanúgy lassú sorvadásra volt ítélve, mint a NEU gyarmatvárosai. Semmi sem tarthat örökké, gondolta rezignáltan Columbus, és saját emberi világukra gondolt az Európán és a Titánon, no meg a sivataggá változtatott Földön.
Mindössze egy hajóra lenne szükség, amellyel keresztüljuthatnának egy ilyen egyszeri és ideiglenes portálon, tette hozzá Comenius, miközben Paracelsus, aki az egész beszélgetést némán hallgatta, cinikusan jegyezte meg magában, milyen szürreális belegondolni, hogy ezt a termékeny bolygót, amelyet az ősi emberek a szerelem istennőjéről neveztek el, a gyűlölet és az erőforrásokért vívott kétségbeesett háború szele lengi be. Talán nem is különbözik annyira ez a titokzatos és hátborzongató hely az emberek világától, állapította meg, amikor Concordiával is megosztotta nézeteit.
Ocsovai Ferenc prózájának előző része:
Vélemény, hozzászólás?