PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Még mélyebbre temetve (II.)

Nem értették a túlélők a különös anomáliát, de örültek annak, hogy életben voltak, és miután új erőre kaptak, azon dolgoztak, hogy elfogadható életet alakítsanak ki maguknak. Alighogy megmenekültek, szinte egyként érezték, hogy hosszú távon nem elfogadható, ha azzal a tudattal élvezik idilli, új életüket, hogy közben embertársaik szerte a Naprendszerben végveszéllyel néznek szembe. Megfogadták, hogy amint lehetőségük lesz rá, visszatérnek, és miután megdöntik, vagy legalábbis megrengetik a zsarnokságot bármi áron, az emberek tudtára adják a szomorú igazság mellett a Vénusz bőségének ígéretét is.

Egyik reggel azonban, amikor éppen összegyűltek tanácskozni az általuk rögtönzött táborban (amelyhez a hajó felszerelését is felhasználták), éles motorzúgásra lettek figyelmesek. Mindannyiukban meghűlt a vér annak lehetőségére, hogy intelligens, adott esetben ellenséges lények is élhetnek a bolygón, noha Cartesius és Kantus gyanították, hogy egy ilyen páratlan kincsekben bővelkedő régió nem lehet teljesen lakatlan, és talán tudatos tervezés állhat a Vénusz külső, emberek felé mutatott arca mögött.

A rajtaütő csapatok vastag, robosztus páncélt viseltek és quadmotorokra, illetve terepjárókra emlékeztető járművökön közelítettek a tábor felé porfelhőbe burkolódzva. Kezükben szuronypuskákat és villámló ostorokat tartottak, sisakjuk miatt azonban nem volt látható, miféle szerzetek, csupán az, hogy humanoid fajról van szó. Kurjongatásuk, röfögésük és fülsüketítő, ördögi hahotájuk arról árulkodott, hogy korántsem csataként tekintenek az előttük álló emberek eltiprására, hanem sokkal inkább vadászatként, amely során legjobb esetben is kegyes halálban lehet csak az űrből érkezetteknek része.

A támadókat elnézve azonban félő volt, hogy sokkal inkább szadista mókaként tekintenek minden egyes zsákmányszerző útra, és nem sok jó vár a többiekre, hacsak nem cselekednek minél gyorsabban. Concordia szerencsére előrelátó volt azonban, és bár nem volt benne biztos, hogy pontosan mire jók azok az eszközök, amelyeket a szoddonoktól szerzett, kihasználta az alkalmat, és felfedte társai előtt, hogy a pisztolyokon kívül mást is sikerült magával csempésznie. Grotius azonnal felismert egy nagy erejű robbanószert, egy bizonyos csontgránátot az egyikben, ami éppen kapóra jött, hogy legalább ellenfeleik egy részét megsemmisítsék vele.

A fegyver bevált, a támadók nagy része pedig felborult járműveik mellett, halálos égési sérülésektől nyöszörgött, és mindössze maroknyian maradtak életben a hátsó sorból, akik jobbnak látták elmenekülni. Nem tudhatták, hogy az ostromlottaknak nincs még egy olyan gránátuk, amit bevethetnének ellenük, a büszke vadászok pedig láthatóan visszahőköltek abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy nem pusztán sportról van szó, hanem a vállalkozás akár az életükbe is kerülhet.

A melankolikus Kantus nem győzte hangsúlyozni, a véletlenek minő sorozata vezetett eddigi megmenküléseikhez; Columbus viszont, aki valamelyest magára vállalta a parancsnok szerepét, tudta, hogy a túlélők hamarosan tájékoztatják az övéiket, és erősítéssel fognak visszatérni. Akkor pedig kő kövön nem marad majd, és vérfürdővel fogják megtorolni a betolakodók védekezését. Miközben szétnéztek kiszenvedett támadóik között, örömmel állapították meg, hogy a csontgránát áldásos technológiájának köszönhetően csak ellenségeikben tett kárt, a járművek és a fegyverek viszont érintetlenek maradtak. Volt már esélyük tehát arra, hogy odébb álljanak.

Ha az eddigiek nem győzték volna meg őket arról, hogy együttműködés és tárgyalás ezekkel az őslakosokkal szóba sem jöhet, hát meggyőzte őket a vénusziak csúf és ormótlan ábrázata, amelyet akkor pillantottak meg, amikor Columbus és Grotius leemelték a sisakrostélyt támadóikról. Az egyikük még ráadásul életben is volt, és noha bármelyik pillanatban meghalhatott, szitkoktól torzult el még jobban szőrös, vadkanhoz hasonló és hörgő pofája, amelyet félelmetes agyarak ékesítettek.

A haldokló gyűlöletteljes átkozódását nem értették ugyan, de egyértelmű volt, hogy ezek a disznófejű, emberszerű lények annyira távol állnak a békés szándéktól, amennyire ők voltak jelenleg a NEU őket üldöző hadseregétől. Az is világossá vált, hogy ennek az ismeretlen, értelmes fajnak minden technológiája és fejlettsége ellenére lételeme a brutalitás és a mészárlás, így nem árt elkerülni őket. Amellett, hogy hazai pályán voltak, ki tudja, hányszoros túlerőben lehettek, és ha tudni fognak a hat magára maradt űrhajós létezéséről, addig nem fognak nyugodni, amíg le nem vadásszák őket. Ebben a kérdésben nem volt nagy különbség a harcias, vénuszi disznók és a Naprendszer minden pontját utánuk kutató emberi zsoldosok között, állapította meg pesszimistán Cartesius.

A terepjárók és quadmotorok nem éppen azon az elven működtek, mint emberi hasonmásaik, és a csapat aggódni kezdett, hogy talán nem is fognak rájönni a nyitjára, ám a volt bányamérnök, Paracelsus elővette legjobb műszaki tudását, hogy beindítsák a járműveket. Eközben kedvese, Concordia igyekezett megfejteni azt a kijelzőn szereplő különös nyelvet, amely tojásdad alakú karakterekből állt, bennük különféle mintákkal. Végül a közös munka meghozta gyümölcsét, és a terepjárók segítségével, felpakolva mindent, amire csak szükségük lehet, a csapat elindult délkelet felé. A legérdekesebb számukra az volt, hogy folyókat, tavakat és nyílt vizeket nem igazán láttak eddig, hanem szomjúságukat egyedül különféle lédús gyümölcsökkel és esővízzel tudták csillapítani, amiből viszont bőségesen kijutott.

Nem volt ez másképp az út során sem, és az egyetlen változás, amit észrevettek, az volt, hogy a végtelen, sík mező előbb lankás dombvidékké változik, majd egyre magasabb hegyek és áthatolhatatlanabb szurdokok következnek. Néhány nappal később Grotius azt javasolta az egyik magaslatra érve, hogy ott rendezzenek be új főhadiszállást, hiszen onnan beláthatják a környéket, ráadásul járműveiket láthatóan nem ilyen terepviszonyokhoz tervezték. Ez azt jelentette, hogy valószínűleg elhagyták a disznók felségterületét, és ha akarnák, se tudnák követni őket; sőt, jó eséllyel nem is érné meg nekik. Azt is jelentette egyúttal, hogy ők sem igazán tudtak tovább haladni, hacsak nem gyalogszerrel, azonban egyelőre nem akartak megválni az értékes és életmentő járgányoktól sem.

Hamarosan megbarátkoztak a lakók az új tereppel, ráadásul köveket és valami fához hasonló, kiválóan szigetelő növényi anyagot is találtak, amelyből elkezdtek menedéket építeni maguknak. Columbus sugallatára gondosan beosztották, ki mikor őrködik, és mikor megy gyűjtögetni, illetve mi legyen az étkezések rendje és mikor tanácskozzanak. Hiába voltak a szökevények egy magasan fejlett interplanetáris társadalom sarjai, valahonnan mélyről a legősibb túlélési ösztöneik támadtak fel, és mindegyikük tudása legjavát nyújtotta a biztonságuk érdekében.

Többé nem a Marson voltak a heptiped-fúrótornyok kényelmes világában, ahol, ha zordak is voltak a körülmények, az állomáson szinte mindentől egy gombnyomás választotta el őket. Sokszor bánták már, hogy rátaláltak a titokzatos kőtáblára és a marunkók elveszett civilizációjára, amely a későbbi pusztító háborúhoz vezetett. Ezt a szellemet azonban nem lehetett visszagyömöszölni a palackba, és már csak azon törték a fejüket, hogyan hagyhatnák el a bolygót és juttathatnák el üzenetüket az emberekhez a kormányzat megkerülésével. Columbus és Kantus kivételével, akik szerint erkölcsi kötelességük tájékoztatni embertársaikat a Vénusz kecsegtető lehetőségeiről, mindannyian úgy gondolták, a bolygó veszélyes és rejtélyes őslakosainak ismeretében mégiscsak jobb lenne titokban tartani felfedezésüket. Nem tudtak még azonban mindenről.

Egy napon, amikor éppen Cartesiuson és Kantuson volt a sor, hogy élelmet gyűjtsenek, utóbbi eszeveszetten kezdett rohanni a szállás felé, hogy engedjék be, mert óriási bajban vannak. Szemében döbbenet és téboly cikázott, ahogyan a menedéket körülvevő barikád felé igyekezett, miközben a többiek kinyitották neki a bejáratot és beizzították megmaradt kvantumfegyvereiket. Mire azonban bármit is tehettek volna, portyázók egy másik csapata támadta őket hátba a szálláshelyre betörve és magával ragadta mindegyikőjüket a nyeregbe, még mielőtt bármit is tehettek volna. Amint körbenéztek, immár valamennyien fogságban, látták, hogy elfogóik nem közönséges lovakon ülnek, hanem óriási, emuhoz, strucchoz, és a legendás moához hasonló futómadarakon, amelyeket valószínűleg külön erre a mostoha hegyvidéki terepre tenyésztettek ki gazdáik.

Később megtudták, hogy a génsebészet útján, tudatosan megtervezett lényeket jururguroknak nevezik, és mind gyorsabbak, mind hatékonyabbak sokszor a legmodernebb harcigépeknél is egy összecsapás során. Főleg, ha a meglepetés ereje is a rendelkezésükre áll. A lovasokat is volt lehetősége megnézni Paracelsusnak és társainak, akiknek sisakja nem teljesen volt zárt, és formája egyébként is árulkodó volt: támadóik erős, szikár csontozatú, farkasemberre emlékeztető lények voltak hosszú, megnyúlt koponyával, ám láthatóan egy intelligens faj tagjai voltak, csak úgy, mint a sertésfejűek.

Az, hogy a hat fogoly továbbra is életben volt, nem jelentette azonban azt, hogy biztonságban vannak: talán ezeket a lényeket ugyanis nem a színtiszta brutalitás és gyilkolási kéj hajtotta, mint korábbi ellenfeleiket, azonban minden esély megvolt rá, hogy vagy nyilvánosan fogják őket kivégezni, vagy feláldozzák őket valamiféle isteneknek. Hacsak nem tudományos kísérletek áldozatául, rabszolgaként vagy bazári látványosságként végzik.
Hamarosan azonban szembesülniük kellett vele, hogy fogvatartóik sokkal civilizáltabbak annál, mintsem gondolták volna: a jururgurok és gazdák ugyanis több méter magas városfalakat közelítettek meg valahol az egyik magasabb hegycsúcs lábánál, majd némi szóváltást követően az őrök és az érkezők között nyílni kezdtek a kapuk és bebocsátották a vendégeket.

Elképesztően pazar és felfoghatatlanul mesés volt a város, ami a hat ember elé tárult. Mivel időközben egy téglatest alakú ketrecbe terelték össze mind a hatukat, az emberi foglyok láthatták a kőből és agyagból épült házakat, amelyeket inkább kuckónak vagy odúnak neveztek volna. Látták az utcán áruikat cserélő kereskedőket, a játszadozó farkasemberkölyköket, a komoly üzleti tárgyalások közepén lévő előkelőbbeket, miközben nem tudtak betelni a látvánnyal: különösen a város közepén álló erődített palotaegyüttes volt az, amely minden képzelőerőt felülmúlt a maga zikkurathoz hasonló, szögletes alakjával.

Úgy tűnt, a város teljes építészete valahogy tökéletesen illeszkedett a tájba és harmóniában volt a természettel, miközben az is nyilvánvaló volt, hogy paradox módon ennek az idegen fajnak a technológiai fejlettsége messze túlszárnyalja az emberiségét a szerény külcsín ellenére is. Columbusnak, aki régészként ismerte a Föld korai történelmét, olyan rég elpusztult települések jutottak eszébe, mint a fenséges Lhásza, Babilon, Bagdad, Isztambul, Delhi, Angkor vagy Bogotá. Egyértelmű volt, hogy fogvatartóik jól bánnak velük, és habár még mindig rettegtek attól, hogy cirkuszi bestiákként, múzeumi preparátumokként vagy kísérleti nyulakként fogják végezni, valami megmagyarázhatatlan nyugalom lengte be ezt az egész varázslatos világot.

A hat ember minden félelme ellenére hasonló magasztosságot érzett, mint amikor a marunkók uralkodójával, Telremorral először érintkeztek a Marson. Cartesius és Columbus, miután józanul végiggondolták a dolgokat, rájöttek, hogy végsősoron ők számítanak ebben a világban idegen behatolóknak, és joggal látják bennük a fenyegetést. Könnyen lehet azonban, hogy a kíváncsiság vagy a segítségnyújtás motiválja ezeket a lényeket. Mindannyian reménykedtek benne, hogy hamarosan válaszokat kapnak, és sztoikusan igyekeztek látni a helyzetet a forrófejű Grotius kivételével, aki katonatisztként önmagát okolta szükségtelen fogságbaesésükért.

(Folytatjuk)

Ocsovai Ferenc prózájának előző része a Szövet Huszonötök társasága (II.) című összeállításában olvasható: