Radmila Marković: Hajnal a parkban

Ott volt, az utca túl oldalán a sötétbe burkolódzva úgy, hogy a kocsmaajtót jól láthassa.

Várt.

Kabátja gallérját felhajtotta, fejét a válla közé húzta, már amennyire tehette, kezével nem tudott mit kezdeni, így a zsebébe dugta. Türelmesen állt a házfalnak dőlve, vagy néha pár lépést tett jobbra-balra, a járda széléről rá-rálépett az úttestre, és számolgatta félhangosan a perceket.

 A hold olykor-olykor kikukkantott a felhők alól, és sietve távozott.

Karcsi éppen rágyújtott, amikor kinyílt a kocsmaajtó, megcsapta az alkoholszagtól fülledt levegő, a fénycsóva megvilágította a galambszürke úttestet. Egy nő és egy férfi hagyta el a kocsmát. Távoztak, nevetgéltek, átölelték egymást.

A lány pincérnő ebben a kiskocsmában, és ő fülig szerelmes belé, pedig azt hitte, soha többé az életben nem lesz helye senkinek a szívében, amióta elvesztette feleségét, akit még a gimnáziumban megszeretett. Sajnos gyerekük nem lehetett, de talán jobb is, mert…

Talán az egész utca szerelemről álmodozik, amíg benne a szerelem a kétellyel vívja harcát, a kétellyel, amely szilárd fészket épített az agytekervények közé, amit kalapáccsal sem lehetne szétverni.

Valóban igaz szerelmet érez?  Ha igen, akkor a lány távozása miért nem elég ok arra: nem kell sóvárogni utána. A kettészelt kenyeret sem lehet összeragasztani. Mindennek ellenére Karcsi úgy döntött: nem adja fel. Visszaszerzi magának, még akkor is, ha hazug az a szerelem. Fájdalom nyílalt belé, és félhangosan rebegte, miért tud ilyen szörnyű lenni ez az érzelem. Ha visszajön a lány, hol a garancia, hogy ismét szó nélkül nem hagyja el?

Ahogy így elmélkedik, kezdett a szél fölerősödni. Ő ezt természetesnek könyvelte el magában. Égi háborúból záporeső kerekedett. A cikázó villámok keresztezték egymást, közben bevilágították az egész utcát, az eláztatott aszfalt szürkén fénylett, és Karcsi nevetségesnek érezte magát. Ez valóban ő lenne?

A zuhogó eső bőrig áztatta nem csak a ruháját, de a lelkét is.

Ismét nyílik a kocsmaajtó. Egy férfi rohan az autóhoz, beugrik az ülésre, felvillannak a fények, és gyorsan eltűnik a sűrű esőben.

Most kétség gyötri. Várjon? Ne várjon? Döntést hozott. Ha eddig kitartott, a záróra közeledik. Talán lesz szerencséje, és legalább megkérdezheti: miért? A másik mivel különb? Biztos a döntésében? Igen. Akár mennyire fájó lesz a válasz, akkor is tudnia kell.

A vihar lassan húzódott a város fölül, a dörgés még tompán hallatszott, végül a villámok aranysárga fénnyel vonták be a távoli eget.

Nyílt a kocsmaajtó, kilépett a lány, szőke haján megtört a halványan égő lámpa fénye. Amint pár lépést tett az út széle felé, már ott termett a taxi. Gyors mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját, beült, és eltávozott.

Karcsi szólni akart, de hang nem hagyta el a torkát. A lába, mintha földbe gyökerezett volna. Magába roskadt, úgy tűnt neki nagyon sokáig, pedig csak pár percig állt mozdulatlanul, ott, a kocsmaajtóval szemben, egyhelyben, majd elindult ellenkező irányba.

Basszerkányos! Normális vagyok én? Ott álltam, és tulajdonképpen kire vártam, mire vártam. Talán önmagam akartam utolérni, illetve a férfi hiúságomon esett csorbát akartam kiküszöbölni? Talán, talán, talán… de egy biztos, amíg álltam, a távozó taxi, az eső, vagy az idő tisztára mosta, világosságot gyújtott az agyamban, egyensúlyba hozta a lelkem.

Rótta az utcákat, maga sem tudta miért. Belerúgott egy letört gallyba, úgy, ösztönösen, és majdnem bocsánatot kért tőle.

Hajnalodott, amikor a városi parkban találta magát. Leült egy padra. Ki tudná megmondani, a pad vagy a kabát volt vizesebb. Lucskos haját ujjaival néhányszor hátra fésülte. Nekidőlt a pad támlájának, és most nem gondolt semmire. Nézte a felkelő napot, aminek sugaraitól csillogtak a vízcseppek a bokrokon, a fák levelein, a virágok szirmai élettől duzzadtak, a fű, a föld és minden friss illatot árasztott. Az egész parkot betöltötte az ózondús levegő, Karcsi tüdejét teleszívta ezzel a csodálatos éltető erővel. Körülötte minden olyan nem mindennapi, megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztott. Jó érzés töltötte be az egész lényét. Felkelt, és gyors léptekkel elindult hazafelé. Igen, haza, ahol még látja volt felesége mosolyát, akivel szép volt az élet, aki nélkül is szép az élet, mint a parki hajnal, eső után.

Radmila Marković legutóbb a Szöveten: