Juhász Zsuzsanna: Gyászbeszéd

Remélem, te! Te vagy poszttraumás stresszzavaros odafönt. Te, te rémüldözöl, míg élsz, vagyis amíg odafönt lehetsz.
Míg egyáltalán lehetsz valahol. Te, és csak egyedül te álmodj, vagyis feküdj álmatlan, mozdulatlan az ágyadban a sárga csekkek miatt.
Mozdulatlan és lassú, hosszú légvételekkel, mint kutya, aki semmit se ért a horkolásból és büntetésből, de kussban marad. És fadarab marad. Lélek nélküli próbál lenni, míg gazdája magához nem füttyenti.
Hát te, te félj elhagyó társtól, nincstelen öregkortól. Felnőtt gyerekektől, akik sérült, beteg háziállatként osonnak vissza a házba, hozzád. Mert nem feleltek meg a világ elvárásainak. A fiad a teljesítményhatároknak, mert okos és ezért lassú. A lányod pedig mindig másért, más fiú más elváráshóbortja miatt. Csak vonuljanak teelőtted újra és újra, dühöngve, sírva, be, a szobájukba. Csak lásd őket, és vérezzen a szíved értük újra és újra. Mert nem láttad, te jólelkű, te jószívű lény, nem, te türelmes tehénnek való, te. Hogy te voltál a házuk, legfőképp te. Te, az ő menedékük. Te, te ház, te hajlék, te, te adakozógép, te, aki az egyetlent is annyifelé osztottad, ahányan ott voltatok éppen.
Te, aki meg tudtad volna mutatni az Istennek, a jónak, hogyan lehet a mákszemet, a mustármagot is kétfelé osztani, hogy jusson. Jusson és egyformán és mindenkinek.
Te, akiért én hülye összekapirgáltam maradék emberségemet, ott, ahol nem lehet. Ahol nem éri meg, ahol önnön érdeke ellen való az emberség. De én teérted ellene úsztam az árnak. És nem kiszelektálni akartalak, hanem közénk simítani. Ott, mondom, ami emberhulladék szelektív????, ami munkahely, tehát ring nap mint nap. De nem szabad kiütni senkit, csak gyengén kell hosszan ütlegelni, hogy magától menjen el. És én teérted egy ilyen helyen köptem le magam újra és újra miattad, érted. Mert kortársam voltál, de újszülött voltál. Akárhányszor, akármekkorát rúgtak beléd, te reggelre hívőként ébredtél mindannyiszor.
Nem menthetetlen voltál, dehogy, bár halálra te ítélted magad, nem. Hanem mentenivaló voltál. S veled én, teáltalad én, a magam emberségességét kellett, hogy mentsem.
Egy magáncégben, egy profitcentrikus helyen, ahol az alkalmazottak még azt is megbánták, hogy anya szülte őket. És nem gyártósorról pattantak le acélízületekkel a tagjaikban és a gerincükben, hogy ne fájjon. Semmijük soha ne fájjon, mert betegen, fájdalommal verten is dolgozni kellett.
Míg én teérted szégyelltem magam. Szégyenkeztem miattad, általad, azok közt, kik szégyent régóta semmiért, senkiért. Míg én magamat vesztőn, saját nyakerem vámpírjaként támadtam magamra teérted. És vettem el magamtól önnön kedvemet, látva, hogyan is bánnak veled. Hogyan hagyunk magadra az őszinteségeddel, a hazugságra képtelenségeddel, a nagy, büdös életrevalótlanságoddal. Amit elénk hoztál, mintha mást nem is hoztál volna? Amit azért hozták, hogy ne te, nehogy, hanem éppen hogy mi ítélődjünk meg általa. S míg nekünk kellett volna szétszóratni, a mi csontjainknak, hogy névtelenek maradjunk, hogy emléke nehogy maradjon emberségre képtelenségünknek.
A te tagjaid szórattak szét a metrósíneken.
De te akkor is érezz csak, érezd, te érezd, hogy hol társakat hagytál idegen földön. Mert engem mégiscsak itt hagytál. Hát érezd csak, töprengj csak, hogy miért is te maradtál életben, és egy se a társakból. Vajon van-e, volt-e érdemed?
Te tű, te tűje a bűnösöknek, te, aki addig tágultál mindig, addig gyűjtötted az érveket, hogy még egy háborús bűnösnek is meg tudtál volna bocsátani.
Te béke gyilkosa, te, te, aki nem láttad. Nem láttad meg könyörtelenségünkben a magunk iránti könyörtelenséget. A rutinos önfegyelmet, amivel védtük nap mint nap a helyünket. Helyünket és családunk helyét a nap alatt.
Mert te hitted, hogy adódik, adódik minden, csak kérni kell szépen. Adódik lecsónak való meg dió. Paprika, paradicsom a barátnődtől, dió a fától. S ezzel a kenetteljes, paradicsomi dumával jöttél mindig, és halálra idegesítetted, szűkítetted a gyomrát a párodnak. Mert neki nem fizettek időben, őt váratták olykor hetekig, és a csekkek, a fizetetlenek az ő arcát égették.
És hiába szidta a rezzenéstelen gazdagokat, te szintúgy rendületlen maradtál. Hittél, mert hinni akartál azok jóravalóságában is, akik régóta röhögve szívták okosan mások vérét, erejét, életkedvét.
Csak a tiedet nem, senki. Mert a fejedbe vetted, hogy az ember jó. A vérszívó, az életkedvtaposó is jó.
Hát feszítetted volna inkább keresztre magadat, hogy maradhass még egy kicsit.
Hogy halld, ahogy olykor mormolom neked, de jó. De jó neked, hogy ezt se vagy azt se kellett megérned.
És megélned és megtapasztalnod csontig. A csontod velejéig, ahogy én tetéged, te bitang!
Te szégyentelen!

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: