PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Megrögzötten posztmodern

Elképesztő, és elképesztően fura volt, hogy túléltük ezt az egész hajmeresztő kis kalandot. Szerintem még most sem hisszük el igazán. A legjobb, amit tehettünk, az az volt, hogy amint lehetett, neki is vágtunk a dolognak. Kezdetben a legelhivatottabb szerzetesi szigorral ellenőrizve, csak és kizárólag a terv szerint, de aztán úgysem ment más, mint a hegyekben-habokban álló csill meg az impró, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Pár száz kilométer után már csak úgy maguktól történtek a dolgok, mintha egy automatizált gyári futószalagot nézne az ember, ahol gépek gyártanak gépeket.

Csakhogy itt események gyártottak újabb eseményeket, és úgy pörgött minden, mint annak a rendje. Laissez-faire, vagy valami ilyesmi. Deista módon forogtak tovább a magára hagyott, végtelen, és isteni univerzumnak a fogaskerekei, éppen úgy, ahogyan a mi kiszuperált, ki-tudja-hány-évtizedes csotrogányunk gurult a kátyúkkal teli, mégis helyenként érthetetlenül, már-már mondhatni paradox módon egyenletes aszfalton. Anomális úttest. Nem tettünk semmi egyebet, pusztán csak ültünk a kocsiban. Hajtottunk valami felé, amit még mi sem ismertünk. Na, jó, ennyire nem voltunk filozofikusak azért: Sartre és Heidegger szabadnapot vettek ki, akárcsak Descartes. Nem vagyok rá kimondottan büszke, de azért egy-két szelfi is megcsillant a szembeszélben. Fotózkodom, tehát vagyok.

Nyomtuk is a gázpedált rendesen, miközben jócskán felrakodtunk a csomagtérben a szükségtelenül teletömködött, és a minimalistáknak valószínűleg kisebb szívinfarktust okozó hátizsákokkal, illetve egyéb gigantikus cókmókokkal és néhány doboz (értsd: rekesz) sörrel. Aztán természetesen előkerültek az autómagnóból a régi, hatvanas-hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes-korakétezres évekbeli slágerek, és egy pár majdhogynem-kötelező jellegű spangli is. Élveztük az utat, a szitut, ez minden. Szép volt a táj, a természet, de minket akkor a hagymaszagú, rousseau-i pátosz, a neoklasszikus költészet és a Sturm und Drang vajmi kevéssé érdekelt. Útitársam a maga egzotikus nyelvén mondta a magáét, s a magam egzotikus idiómáján én is hasonlóképpen tettem. Abban a pillanatban, tudtam, valami mégis összekötött bennünket.

Alright, baby – énekelte valaki a magnóból, én pedig a bazárban olcsón vásárolt, vélhetőleg nem éppen UV-szűrős napszemüvegben, tágra nyitott, a középkori vízköpőkére emlékeztető szájjal, oldalra fordított fejjel, kezemben egy lazán megbontott kísérővel bámultam kifelé a lehúzott ablakon. Egyszerre mintha megvilágosodtam volna. Megvilágosodás és felvilágosodás. Egymásnak szöges ellentétei sokszor. Tradíció és modernizmus. Eszembe jutott hirtelen a sok otthoni dolog, a sok nyomasztó szarság, aztán megint elfelejtettem őket. Megint felidéztem és megint elhessegettem őket. Újra és újra, reménytelenül a szamszára örvénylő ingoványába ragadva. Nem akartam azonban belemenni sem egy húsba maró, gyomorba vágó pszichoanalízisbe, sem a teljes neurotikus posztmodern társadalom kritikáját nem szándékoztam megfogalmazni.

Dióhéjban, két kommersz dobozos sör között azért eluralkodott rajtam az indokolatlan optimizmus, így megalkottam a magam tömör és frappáns eszmerendszerét. Fenébe is az ideológiákkal, egyszer élünk. Mindenki magának. Néha egymásnak. Élvezd. Habzsold. Kortyold. Szívd magadba a humanista életöröm és az allegorikus nagyvilág minden hiú és fogyasztói nagyságát. Ebben a pillanatban éreztem, hogy akaratom ellenére már megint vagy túl fennkölt és érzelgős leszek, vagy megint társadalomtudományi és antropológiai elmélkedésekbe fogok bocsátkozni ennek a fősodorbeli újságírás számára irreleváns, pária vidéknek a kultúrájáról. Útitársam fejében hasonló játszódhatott le, de lehet, hogy ezt csak én flesseltem be. Annyi mindent megértettem, és annyi mindent nem fogtam fel mégsem.

Life is hard – bömbölt a soron következő nóta. Ha hinnék mindenféle szubtilis égi hatalmakban, azt mondanám, ők állították össze alázatra intő ujjaikkal a lejátszási listánkat, nem az a zenemegosztó platform, amit most nem írok ide. Úgyis mindenki tudja, melyikre gondolok, na. Egy idő után egyébként már a legkevésbé sem érdekelt, mi zajlik körülöttem. Az ilyen élményekért érdemes élni. Próbáltam, megérteni dolgokat, pedig rá kellett jönnöm, hogy minden fölösleges. Semminek sincs értelme. Nihil, cinizmus, szkepticizmus. Anarchia. Nincs szó az írott történelemben, amely eléggé körülírná ezt a rezignált és melankolikus állapotot. Megtanultam ezért inkább nem törődni az egésszel, és azt csinálni végre, ami szabaddá tesz. Amit nem tudunk nevén nevezni, az amúgy sem létezik. Vagy mégis? Érdekes állatfaj ez a szómágia.

Szabadnak lenni belső érték, de azért nem árt, ha az embert kívülről sem fosztják meg elidegeníthetetlen, univerzális és egyenlő emberi jogaitól, amelyeket különböző vastagkeretes és/vagy szódásszifon-szemüvegekben tanácskozó nemzetközi bizottságok határoztak meg. Mert mi mind egyéniségek vagyunk („,Ti mind egyéniségek vagytok!”). Hehehe. Már megint elkalandoztam volna nem kívánatos akadémiai magasságaimba, de kényszeres megfigyelési mániám visszarugdosott az angyaltalanított és múzsátlanított földre. Azt hittem, történt valami. Valami nagyon fontos, valami szigorúan bizalmas, valami top secret minősítésű állami, sőt, nemzetbiztonsági titok, amelyet egy lepecsételt, kilencvenkilenc (és nem száz!) évre elsüllyesztett dossziéban temettek el valahová.

Just feel it – pörögtek tovább a számok. „Jól van, hát akkor legyen” – kezdtem néma párbeszédbe a zeneszám számomra ismeretlen előadójával, de könnyen lehet, hogy hangosan mondtam ki, mert útitársam ekkor furcsán bámult rám. Illetőleg innentől kezdve. Amúgy nagyon nem lehetett észrevenni a különbséget, mert alig beszéltünk egymáshoz, de nem is volt többre szükség. Csak mentünk, csak nyomtuk neki, csak szétadtuk. Csak éltünk. Lélegeztünk és létezünk. Azt is elfelejtettem, hogy nemsokára odaérünk, és találkozunk egy régi ismerősünkkel, egy odavalósi sráccal, meg lesz még egy idevalósi csaj, akit már futólag én is ismerek, és aki valamelyik régi párkapcsolatomat szokta mindig eszembe juttatni.

Ami volt, elmúlt. That’s it, bro, énekli valaki éppen. Ez egy más világ. Itt semmi máson nem érdemes rágódni. „Ami itt történik, az itt is marad”, hangoztatta kalauzom maga is sokszor az egyszerű, hétköznapi, mondhatni klisének beillő bölcseletet. Sajnos azonban torkig voltam eddigre már a bölcselkedéssel minden jóindulata ellenére. Idáig meg vissza. Neki megbocsátottam, mert ő hiteles volt a maga nemében, de azért óhatatlanul eszembe jutott az amorális piramis csúcsán terpeszkedő véglény, a tömegtucat, vagy közismertebb nevén tucatkacat. Annyi mindent megtanulunk az átkozott tankönyvekből, pedig csak ki kellene jönni végre, és csinálni valamit. Mindenhol csak ez a csodálatos szószaporítás. Tett meg semmi. Mint halak a szatyorban. Mint sót az ételbe, úgy szeretem én ezt. Amúgy meg nem eszek sót.

Ebben a pillanatban én is egy akváriumot bámultam. Kissé úgy festett legalábbis a horizont. Vagy ha nem is akváriumot, legalábbis egy cseh kettőt. Rájöttem, hogy még mindig megyünk. Szilárdan és rendületlenül. Azonban nyelvész füllel hallgatva ez, hogy mi most megyünk, elég vicces szinekdoché, ha kötözködni akar az ember: tudniillik ez a rész-egész viszony felcserélése, mert tulajdonképpen a járgány ment, és nem mi. Vagy rémlik ilyesmi, de már tanulmányaim során sem hittem benne, hogy ez az irodalmi matek majd életeket fog menteni. A német wir fahren los, az angol we are driving, meg a szlávok megszámlálhatatlanul sok mozgást kifejező igéje akkor már pontosabb ennél. Mondjuk, nem mintha ettől több vagy kevesebb lenne egy nyelv, de az biztos, hogy legalább eggyel több szót kell megtanulni ahhoz, hogy ne mosolyogják meg a szerencsétlenül bolyongó földi halandót.

Azért le kellett szűrnöm a legutóbbi kaland után a magam tanulságait, nehogy még egyszer ugyanabba a hibába essek. Elég gáz volt, azt meg kell hagyni, de hát idegen vagyok itt, ezek meg már tudják a dörgést. Nekem viszont ilyen dörgésekről, dürgésekről és egyéb kakaskukorékolásokról gőzöm sincs, és akkor sem volt. Nekem nem elég, hogy félszavakkal meg jelnyelvekkel kommunikáljon az ember, így jöttment, törvényen kívüli behatolóként nem győzöm kapkodni a fejemet. Más kultúra, aha. Felettes énem azért halkan megjegyzi, hogy nem lehet örökké ezzel takaródzni. Utólag majd csupán egy vicces epizód lesz, mondták a többiek, de még most is kiver a víz, ha eszembe jut az az ominózus este. Aha.

Itt az ideje kimozdulni a falak közül. Ezt a gyakorlati tudást tanítja a Fényes Ösvény. Mármint nem a buddhista, a keresztény, a hindu, meg a miegymás hitrendszerekre és nézetekre gondolok itt. Amire szükség lenne, az a színtiszta, vegytiszta, kristálytiszta, forradalmi, velejéig és kíméletlenül őszinte, arcpirítóan kendőzetlen és gátlástalanul szókimondó gonzó. Ugyanis még mindig vonzó a gonzó. Ez van. Erre itt görcsösen megy az idejétmúlt mintavételezés, oknyomozás, mélyelemzés, megszakértés, pedig az egészet ki kellene dobni a jó büdös francba. Quod dixi dixi, ha még mond valakinek valamit ez az aranykori latin hókuszpókusz odakint az ugaron, bár amikor ilyeneket bátorkodom leírni, attól félek, hogy ez már csak inkább sic transit gloria mundi.

Szubjektívnek kell próbálni maradni ebben a mai világban, az objektivitás és tényfeltárás ugyanis momentán halott. Legalábbis mindig erről süketel a szürke eminenciás, a bábjátékos, a gombokat kapcsolgató és robotkarokat mozgató média. Nem szabadna, hogy befurakodjon megint a fejembe ez a sok negatív szuggesztió, mert most már olyan, mintha konstans trippelnék ezektől a szüntelenül áradó gondolatoktól. Résztvevő megfigyelés, mantrázom mintadiák módjára magamban, pedig talán már ez is kamu. Illúzió, mátrix, májá fátyla. A legjobb felbontású VR-szemüveg, ami legalább látványban szórakoztató, ha már az ultraibolya sugárzás és a radioaktivitás ellen nem is véd meg, és amúgy is kilenc hónapig kell telepíteni.

Azért én még törekszem arra, hogy úgy mellékesen kihozzak valami érdekeset a dologból, ha már egyszer így alakult, hogy itt vagyok. Van ez így. Azért valamikor (értsd: elég sokszor) vakvágányra futok és falakba ütközöm még most is, habár érzem, hogy valamennyi önreflexióm dacára elkezdtem hasonlítani ezekre az emberekre. Mintha egy törzsi beavatási szertartás részese lennék. Mehet az ungabunga: mostantól igazi vadász leszek, ahogy azt kell, és elhozom, ha kell, még a Prométheusz tüzét is. Csak ki ne tépjék a májamat cserébe. Azért ha a félig romos lakóházakra, a senkiföldjéken lerakott, nem túl ízléses szemétkupacokra, vagy a lerobbant, filléres motelekre nézek, ez a környék az ősi szakralitás jegyeit nem annyira viseli magán, azt meg kell hagyni.

Olykor, hogy haladjak a munkával valahogy (mert néha ilyen is kell – ez bizony már csak egy ilyen egyszerű szakma), meginterjúvolok egy-két helyi arcot, idősebbeket és fiatalabbakat, de látom rajtuk, hogy nem értik a kérdést. Aztán rádöbbenek, hogy sokszor én sem értem a kérdést. Kezeket fel, Put your hands up in the air, van még valaki ebben a tébolyban, aki érti? Üres retorikai fogás, nem is várok rá választ. Ez amúgy is olyan egyoldalú dialógus lenne, mint amilyet vendéglátómmal folytattam le a kocsiban egész úton odafelé menet azon gondolodván, hogy. Manapság mindenki beszél, de senki sem hallgat. Ehelyett inkább mindenki arról beszél, hogy mindenki beszél és senki sem hallgat, de mivel mindenki csak beszél, de senki sem hallgat, ezt az infót ugyanúgy nem hallgatja meg majd senki. Beleszédülök abba is, amíg ezt leírom.

Fő a stílus és az egyéniség, még ha ilyen szövevényes is ez. Továbbá fő a közízlés meg a Columbo feleségeként mindig és mindenütt csupán emlegetett közjó, meg a plázajáró, plasztikus és mesterkélt korszellem, amelyek ha jobban belegondolok, olybá tűnik, megelőzik előbbieket a rangsorban. You got it all, oh yeah – hallom üvölteni a hangszóróból, és egy pillanatra kérődzni kezdek akaratlanul is ennek a látszólag primitív angolszász megállapításnak az értelmén. Az „, angolszász” kifejezésben már csak az is vicces, hogy a szászok amúgy többen voltak Britanniában, mint az angolok, vagyis az angolszászok voltaképpen inkább szászok, mint angolok. A névadó britek pedig eddigre már annyian sem voltak, mint maguk az angolok, de ez már csak a hab a tortán.

Azért jó, hogy még gondolni azt még lehet. Mi lenne velünk, ha már gondolodni sem lehetne? Merev részegen vedelnénk és pöfékelnénk végig egy több száz kilométer hosszú kocsiutat mérhetetlenül és szégyentelenül elharapódzó, eklektikus konyhafilozófiába bocsátkozva? Ugyan kérem, ez merő sületlenség. Gyerünk, te csotrogány, már csak néhány méter. Jöhet az új olimpiai bajnok. Ugyanis valóban, már csak néhány mérföld volt hátra, bár azt igazság szerint nem tudtam, hogy ez ebben a szent kontextusban, útitársam és a helyiek népi szótárában mit is jelentett pontosan. Ez sem számított többé. Csak mentünk, éltünk és kedélyesen szárnyaltunk a spiccesen dülöngélő messzeségbe, és vártuk, hogy mi lesz. Talán semmi. De ez a semmi már tényleg egy másik sztori lenne.