Rigó Tibor: [Fekszem tétlenül csak…]

Fekszem tétlenül csak
mint a taposott virág
eső kopogtatja halkan
szobám ablakát
gondolatban távol
rég máshol vagyok
a hűtlen évszakoktól
épp
színeket lopok
reményeim a mából
már a holnapra hagyom
úgyis elfogynak majd
mint hóban a lábnyomok
nagy gondjaimba üldöz
e rohanó világ
én lebegek felette
mint a pára
nyári nagy esők után
tavasz hogyha jönne
zöldelnének a fák
nem nyílna jégvirág
már szobám ablakán
eső nem verhetne
mély sebet szívemen
nem köthetné bilincs meg
fáradt két kezem
barátom ha volna
ki nyújtaná kezét
menjünk együtt testvér
egy szebb világ felé
nem vár rám csak az estből a
sötétlő lepel
belülről emészt fel az
éjnek
égető szeme
átvilágít rajtam
minden szívsebet
tudom hogy a hajnal majd
megtagad engem.