VERS

Köves István: Jónás-ciklus

Jónás
(Nem akar öregotthonba menni)
(remake)

Meg se próbáljatok elverni a háztól
Odafeszülök az ajtófélfák közé
Ott krisztuskodom világ szégyenére
Ott istenkedem világ bánatára
Sarkam beleszántom robotos tegnapba
Hét ökör sem vonhat távol otthonomtól

Vigyetek mindent, mire áhítoztok
Le nem ronthatjátok véretek bölcsejét
Dáridózhattok bűzlő dögkutakban
Fenyegethettek, hitegethettek, hiába, ím
Ha eljő a letelő idő, a jövőtlen holnap, majd
Földre rogynak a falak és szétszélednek jószágaim.

Haza for Sale

Ahogy meg vagyon írva:
Ott ül Jónás a parton, csapzott prófétaszakállát csiklandja a szellő,
rozsdás nagy késével szeleteli a púposhátú bálnát, akciósan,
a gyűröttbarna reciklikált csomagolópapírzacskókba,
szájsarkában parázsbafúlt cigarettacsikk, szemében szánalom,
izzad a gatyarohasztó melegben, s nem fogy előtte sora a várakozóknak,
a tétlen reménykedőknek, a türelmetlenebbek meg már átkozódnak,
öklüket rázva hajigálnak Jónás felé égből hullott kígyót, békát,
miközben, ezzel mit sem törődve, a stadionokhoz vezető térkövezett úton
halomba hordja a szél a hazánkban ideiglenesen állomásozó
rosszkedv és mélabú visszaválthatatlan maradékát.

Nyílvesszők Ninivére

Elzúgnak sóhajtva a fehérlő parittyakövek,
célbazuhannak a villámló kések, pengerezegve,
kiröppennek a tollas nyílvesszők, karcsún,
elsötétedik ma felettünk a duzzogó ég,
rémülten futnak szerte a jajjal viselős felhők,
s csak bandukol Jónás, járván Ninivébe,
hol gyilkossá lesz mind, aki árván felnőtt.

Jónás a kikötőben

Konganak a ködben kinn a tengeri harangok
a gátakon túl, nem mérik az időt,
mindegy azoknak, éjfele vagy dél,
biccentenek csónakosnak, hajógazdának,
bárkinek, csak kedvelje konduló hangjuk,
a Tersisbe induló Jónásnak is, ki szavukra ügyelve
időben indult, jókor a jaffai kikötőbe,
búcsúzni az ideiglenesen hazájának nevezett tájtól,
s visszatekintve a beszállóhídról szülőanyjától is,
a fejkendős öregasszony az oldalán feküdt,
kérdőjelként kuporogva a szél kavarta, aranysárga porban.

Jónás, aki most már a fedélzeten állva öklét rázza
a halászmadár felé, mely lefosta fonott málháskosarát,
s gúnyosan vijjogva ott köröz kopaszos feje fölött,
amúgy nyugodt, derűs és bizakodó, hajnalban indult,
friss füvet gyűrt szalmapapucsába, jó utat remél,
próbált barátok várják, derekára rejtve kis vagyona,
telik belőle majd szerény kis házra egy olajfaligetben,
pár csengős kecskegida és szelíden legelő birkanyáj,
ennyi ma az álma, nem lobog már benne prófétai láng.

Elég volt, dehogy megyek civakodni Ninivébe, gondolja,
hogy megint eltángáljanak, majd keres helyettem mást oda
a Felettünkvaló, ideje magamra gondolnom,
s messze tekintve a gondviselés jó jelének reméli,
hogy kevés a felhő a szemhatáron, csöndes a tenger,
hajójuk nyomtalan siklik fényre tarajló hullámokon.

Váratlan tört ki a vihar, végignyargalt a szél a tájon,
habzott a víz, sistergőn csapott bele a villám —
megyek, Uram, nyögte-fújta habosan a dühöngő ég felé unottan,
már hogy ne mennék, azzal lomhán fordult Ninive partjainak,
s megindult a nagy hal, a vénséges vén bálna, a Fogatlan.