Lövei Sándor: Néma kövek

A kövek hallgatása mély,
mint az örök apály
sekély partjainál
elsimuló hullámok némasága,
mint az óceán legvégső pontja
ahol lapos halakra nehezedik
a viz tonnaszámra,
a vakságba és szótlanságba szakadt halak
a sötétségben tudatlanul múlnak,
oldódnak sóvá,
opálos sötétté.
A kövek hallgatása
sivatagok csendje,
hang nélkül szemez a homok
s a szélben porrá lett hegyek
elfekszenek simuló dűnéknek.
Ha minden újra összeáll,
apró kövek válnak sziklává,
élettelen néma csúcsává a tájnak,
mementójaként a hallgatásnak,
a kövek hallgatása időtlen halál,
aki a köveket kérdezi,
választ nem talál,
hiába gondol
pusztuló testére
halódó emlékeire,
az ember is olyan, mint a kövek
elsimuló hullám
a parton,
sómarta fehérséggé váló tükre
a végtelennek,
s az időtlen halálban
mégis mindig
megmaradnak a kövek.