VERS

Köves István: Izland-dream

A környékbeli nagyokos lundák
ismerhetik a menetrendet, mert
jó húsz perccel a jelzőkürtszó előtt
érkeznek a sziklaszirthez, tappancsaikon
eltoporognak körben a vasbakokon,
csőrsúlyos fejüket félrehajtják,
s mintha csak a hullámtörőre
fölcsapó habokra figyelnének, néznek
Mikor ott a komp lomhán partra csúszva kiköt,
s búcsúzóul még morran-köhent egyet a megbékélt motor,
mintha rajtpisztolyra, egyszeriben mindenkinek olyan sietős lesz,
mind, akik addig békén bámészkodva dőltek a ringó lánckorlátnak,
hunyorogva lesték a lábuknál porlódó, szétszikrázó hullámhabot,
lenn, az örvény forgatta, tajtékban bukdácsoló még zöld ágacskákat,
hirtelen érkezővé válnak, lázasan kapkodó célba zuhanóvá,
az egymáshoz bújt fiatalok szétrebbennek, fölkapják zsákjaikat,
a kacarászó gyerekek a megszokott, óvó apakezekért nyúlnak,
igyekezetükben a szél véste arcú kapitányt is majd elsodorják,
úgy tülekednek, deszkára csörrentik a lehajtó biztonsági láncát.
A kikötő mintha csak azt jelentené: útvégére, végre célba érni,
olaj- és halszag keveredik az almaillatú dezodorokhoz ahogy
együtt kúsznak a kinyúlt, ócska pulóverekbe a matrózverítékkel,
körül a víz örök mozgása, hullámzása nyugalmat ígér,
a közeledő part biztonságot, időben fölvillanó jelzőfényt,
vacsorára terített asztalhoz vezető gyertyát, ölelő öblöt, hol
vitorlavászonba csavart, letakart kátránypapírtekercsek közt,
vakáció-illattal keveredve bújócskázik a kalandos holnap vágya,
előgurulnak a várakozó kerékpárok sorban a tárolóból,
szisszenő gumijaik után kígyónyomok tekeregnek a falu felé
a rosszkedvűen szuttyogó, nedves, sárga fövenyben
Az üldögélő lundák csak néznek
a rozsdálló vasdúcokon, mozdulatlan,
s megvetően hallgatják a megtért csendben
fülsértővé növő távoli sirályrikácsolást,
nem tudják hova tenni (hát ezek?)
a parton toporgó két tétova, szárnyaszegett
magyart, az álom-hátizsákosokat:
K. István költőt és festőbarátját, Tamást.