Torma István: A zeneszerző

A zeneszerző, miközben lassan sétált a dombtetőn álló hófehér, új háza felé, a világ legnagyobb zeneszerzőjévé vált. Nem kellett ehhez csoda vagy közönség, kritikusok meg különösen nem, elég volt az utolsó taktusok elgondolása, a mű sok vajúdás utáni megszületése. Kész volt a dallam, a variációk, már szóltak a hegedűk, a zongora is halkan, de virtuozitással, dobok hallatszottak.

Kedvenc helyén, a panorámaablakos hallban ült le, mindjárt az ablak elé, és a fehér hintaszékben ringatózva – amely felesége egyetlen hozománya volt –, újra végigjátszódott benne a mű. Nagyon szerette ezt a bágyadt fényű őszi napsütést. Már csak a lekottázás volt hátra, amihez új lejegyzési módot kellett kitalálnia, különleges jeleket, amelyek valahogy keverékét jelentették a gót betűknek és a gyönyörű arab vallási szövegek írásának. A lap tetejére felírta: ajánlom a világ legnagyobb karmesterének, legjobb barátomnak.

Telefonált az ország leghíresebb zenekarának, hogy elküldi a kottát, nagyon szeretné, ha 60. születésnapján bemutatnák. Sokat hallgatta magában a zenét, hiszen máshogy nem is tudta élvezni, talán nem is lehetett. A zene ilyenkor teljesen elvarázsolta, nem fájt semmije, nem múlt az idő, nem volt múlt.

Reggel a házvezetőnő talált rá, vérbe fagyva, arcán az átszellemültség – most már hideg – fényével. Sok mindent elvittek a betörők, többek között a kottába csomagolták édesanyja kicsi, aranyozott fiatalkori akt szobrát, amin mindig mosolygott, hogy az ő édesanyja, meg talán a szobrász?! Lehetett benne valami, mert az apja nem szerette őt, magázta egész életében, soha nem vette az ölébe gyerekkorában, fejét sem simogatta meg, viharban nem engedte, hogy hozzábújjon, amikor beteg volt, nem fogta meg a homlokát, játszani sem játszott vele, nem tanította úszni, még verni se verte.

A nyomozók rengeteg lopott holmit találtak a tetteseknél, fegyvereket, titkos rádióadót, hírszerzéshez szükséges eszközöket is, amit a betörők egyszer elhoztak valahonnan, talán nem is tudták, mit loptak.
Fejtörést okozott a hírszerzők elhárító részlegének a rengeteg anyag, és a különleges papír megfejtésébe majdnem belebuktak. Sikerült az országba titokban becsempészett legjobb amerikai számítógéppel megfejteni különös titkát – ők nem tudhatták, hogy az egy speciális, még senki által nem látott kotta. Szerintük egy névsor volt a megfejtés. Gyanították, hogy nagy fogást csináltak, le is tartóztattak mindenkit. Miután semmit nem vallottak, agyonverték őket.

A zenekar mérhetetlen szomorúsággal értesült a mester haláláról, de végakaratát teljesíteni akarták. Gond volt a kotta értelmezésével, mert a mester a különös jelek mellé érzéseit írta le; azt hitte, hogy le lehet írni, de ugyanazok a betűk, szavak, mondatok mást jelentettek neki és mást mindenki másnak, de ezt nem tudták.

A próbák azzal a csodálatos zsongással kezdődtek, amilyen egy nagyzenekar próbája előtt van, ami nem hasonlítható semmihez. Nem akart összeállni a mű, azon is vita volt, hogy az egyik különleges jelsorozat a zongoráé, vagy a fagotté-e. Nem volt dallam, nem volt harmónia, halott volt a zene. A legnagyobb szólisták vesztették el önbecsülésüket, hogy nem tudják a művet lejátszani. Az egyik gyönyörű hárfás lány, aki olyan gyönyörű volt, mint mesében a szénfekete hajú, hófehér bőrű, sudár királyleány, nem bírta tovább: kedvese is szeretetlenségben tartotta, fájt a lelke, a mű sem szólt. Tavasszal találták meg a tó jegébe fagyva, olyan volt, mintha csak aludna.

Nem volt mit tenni, hívták a világ legnagyobb karmesterét, szegény halott szerző legjobb barátját, hogy segítsen nekik. Nem jöhetett, nem azért, mert nem akart, vagy annyira elfoglalt lett volna. Állítólag a titkosszolgálat megmérgezte, mert egy titkosírással készült listán – az első helyen – megtalálták a nevét.

Torma Istvá prózája legutóbb a Szöveten: