Manapság faluhelyen könnyebb, már nem jár az üveges hintó a bokrétás lovakkal, kikísérés, gyászmenet sem dukál senkinek, mélyhűtőből teszik a távozót a ravatalozóba. Cédéről szól a szentséges mise, rendelt temetés, tálcáról isszuk, papírpohárból a búcsúztató felest, állva, lesünk körbe, melyikünk lesz a következő, tudjuk, errefelé nem válogat a halál, vaktában vág, s nem nagyon válogat a pap, a pópa sem. Búcsúztat a hajnali harang, kormosan kondul, szedett-kötött csokor is kerül a bolti mellé, a mihaszna-rossz ember temetésén is annyi a nép, a virág, a szalagos koszorú, a füstölő, a még mi, mint a szeretett, megsiratott, jó emberekén, a félvak mindenkié kutya rémülten kering a kifelé sorjázó gyászolók csoszogó lábai közt, az emlékeket búcsúztató, zászlós csöndben azért a kellő pillanatban csak átitat mindent az áhítat, közbe már csak a temetőkapu nyikkan sarokvasán.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?