VERS

Soltész Dávid: temetőm a virágoskertem

hajnalok illatában, éjszakák látványaiban létezem.
egzisztenciális krízis.
hamutálamban csikktornyok zuhannak vissza a hamu állapotába.
kezet fognék velük,
csupán kezemben tartom.
ahogyan halmazzá válnak szemem előtt,
porfogó érzelmeim hálójába tekeredtél.

bárcsak lenne még hely benne!
hamutálban, igen, nem a szívemben!
besárgult falaim a szobámra is kivetültek.
dózisodért sóvárogtam.
emlékeid rólad kertembe ültetem,
rövid időn belül a temetőm lenne,
s temetőm a virágoskertem.

hajdanában mindezek vásznamhoz tapadtak.
jelen pillanatban üresen vesztegel,
ecseteim semmitmondóan gyökereznek az állvány mellett .
önnön valóm tükörképe.

hasztalanul pityeregnék itt!
hisz aprócska kis mosollyal szédítene,
fülembe súgna,
ápoljam a kertem,
immár magát a temetőt,
a teremtést,
a termést s a teremtőt.
csatlakozik a tucatba még egy cigarettacsikk, felálltam,
szememben tükröződik mosolya,
az ágyam beszippantotta lelkem.

Soltész Dávid verse legutóbb a Szöveten: