PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Az ősasszony ára

Nem megy ez nekem. Vagy ősasszonyként jobban menne.

            Mert de nehéz itt embernek lenni. Embernek, nőnek, öregedőnek.

            No de, végül is mindenki öregedőnek érzi itt magát. Fiatalon is túlkorosnak minden kezdeményezéshez. És kiszolgálna inkább minden jó, lehetőleg zsíros kezdeményezést inkább.

            De tényleg, mintha itt mindenki öregedő nő lenne. Hű, kitartó segítője bárminek, amiből meg lehetne élni.

            No de, én tényleg öregedő nő vagyok, a legalja a hierarchiának. Holott nekem most a koromat tekintve összegezni kéne, átfutni, átgondolni az életemet, és mosolyogva bólintani rá. De bólint a rosseb.  A fészkes fene, az. Mert valamit csak rosszul csináltam, ha most egyetlen célom, hogy elevickéljek a nyugdíjkorhatárig. Hát sokszor inkább befogom a szám és kushadok.

            És akkor jobb lenne ősasszonyként kushadni valahol, valamikor, egy őserdőben. Az való már nekem. A létért való harcból, az emberiből én már kiöregedtem. Színlelni se tudok már olyan jól. Színlelni a hálát, hogy dolgozhatok. Fene tudja már kiszámolni, hányat kell felfele nyalni és lefelé rúgni. Hogy biztonságban érezhessem magam. Állásbiztonságban. Viszont legalább feküdni nem kell, lefeküdni senkinek, senkivel a maradásért.

Juhász Zsuzsanna: Hát micsoda nő ez! (AJ Téka, 2022)

            De azért én szépen kushadnék. Ülnék, guggolnék a réten vagyis tisztáson és hallgatnék. Bele nem pofáznék semmibe. A fiatal, felhevült hímek csetepatéitól kicsit távolabb. De azért elérhető távolságban. És jönnének rám a hímek, fiatalok, öregek, rendületlen fiúcskák. Én készségesen fogadnám őket. Teherbe már úgyse esnék tőlük. Én lennék a biztos nyerő, a tuti befutó mindenkor. Legfeljebb a nőstények olykor kicsit megtépnének. De ez se biztos, mert látnak ők, tudnak ők mindent. Látnák, hogy a hímek lenyugodnak áldásos tevékenységem folytán a mindennapokban. S mikor eljön a termékenyülési idő, abban az időben én labdába se rúghatok. Szóval a nőstények is biztos békén hagynának. S amikor a hímek lenyugodtak és béke van, én is mennék táplálékot kérincsélni a hímektől. Addig nyüstölném őket, amíg meg nem dobnak egy-egy falattal. Nem baj, ha nem jutna zsíros hús, mert megemelné a koleszterinszintemet. Azt csak egyék a fiatalok, ők úgyis lefutják vadászat közben. vagy ha menekülnek az oroszlán, tigris, párduc vagy a szomszédos ősközösség hímjei elől. De tényleg, mintha az ember azért egyenesedett volna fel, hogy jobban tudjon futni, menekülni, menteni az egyszál belét. Erről az elszemetelt, büdös bolygóról is jobb lenne elsprickolni már. De engem a korom miatt biztos itt hagynának.

            Addig meg maradna ez a bombabiztos kushadás a csapatban. Délelőtt szex, délután végtelenített falatozás. Az anyám hasában se lenne jobb dolgom. Vagyis csak tényleg lenne. Végül is embernek lenni nem azért jó, nem ezért a láthatatlan köldökzsinórért és láthatatlan, meleg burokért? Nem azért tartunk be minden szabályt és törvényt, nem azért alkalmazkodunk minden íratlan szokáshoz, hogy cserébe kapjunk is valamit? Nem azért szolgálunk rossz kormányokat, veszítve gerincet, önérzetet, méltóságot és igen, olykor emberséget is, hogy cserébe megmaradjunk? Nem azért fordítjuk el a fejünket a kitaszítottakról, hogy mi ne legyünk azok?

            Holott az ősember még nem ismerte a kitaszítás intézményét. Még nem találta fel, vagyis nem találta meg. Vagy egyszerűen csak nem élt vele. Sőt, még azok a kölykök se lettek kitaszítottak, azaz elhanyagoltak, akiknek meghalt az anyjuk, mert többnyire egy másik nőstény felnevelte őket. Nem, az ősember rettegett a csoporton kívüli élettől. És eszébe se jutott büntetésként használni. Mert az nem büntetés, a csoporttag megjavítása lett volna, hanem a biztos halála.

            Nem, az ősember végelgyengülésben halt meg. És soha, de soha nem kellett félnie a kitaszítottságtól. Ha a betegségek, vadállatok, szomszédos ősembercsoportok öletlen hagyták, akkor élhetett végtelen.

            Amíg fel tudta emelni a kezét a kérincséléshez. Amíg volt annyi ereje, addig biztosan élt.

            És senki, de senki nem kívánta, senki nem várta senki nem remélte a halálát.

            Hát igen, nem kellett gyanakodnia senkire. De neki magának se kellett úgy tekinteni magára egyszer sem.

            Hogy tán jobb lenne nélküle a világ. Vagyis a csoport, amibe született, és amiben bántatlanul, érinthetetlenül halhat.

            Ha a kezét már nem tudja felemelni.