ESSZÉ,  KRITIKA

A. Gergely András: A kútba esett végzetről (ahogyan egy kurd kulcsregény elbeszéli)

Mélyre ható vallomás, vagy ritkán kimondott értékképzet, késői belátás vagy harsány szolidaritás is oka lehet, hogy ha néha megkésve, de van hajlandóságunk észrevenni a kisebbségi lét másoknál, más népeknél oly harsány hiányait, amikor erre éppen késztetést kapunk – miközben gyakorta sajátunkat sem tudjuk-merjük mindig szóvá tenni.

E „távolsági szolidaritás” évszázados kedvezményezettjei voltak és maradtak saját kisebbségi sorstársaink közül is nem kevesen, de még biztosabban olyanok, akiknél a szabadság hiánya vagy a politikai és történeti veszteségtudat földrésznyi távolságban is harsány volt és maradt. Több ilyen „nemzeti” vagy kisebbségi létében veszélyeztetett kultúra lakozik Afrika-szerte, Dél-Amerikában, egy sor ázsiai térséget sem kell félteni, ha kisebbségei elnyomásáról lehet szó, meg azután jöjjünk csak a glóbuszon Kína, India, Közel-Kelet felé, s mindjárt tucatjával akad a pusztulásban kivételezett kisebbség… Sőt, még meg sem érkezünk saját vidékeinkre, midőn az orosz, a türk és balkáni népek sorsközösségeit, megosztottságát kell észrevegyük. S érdekes módon még ezek között is vannak kiemeltek, világraszólóan elnyomottak, mint az örmények például, vagy a kurdok úgyszintén. Ám a sorsközösség vállalása lehet könnyű is, épp a távolsággal közös szorzó révén… – viszont jobban fáj, ami saját sanyarúságaink közelebbre eső históriájával is találkozik.

Eközben sokszor éppen a közvetítő kultúrák, tudásterületek szolgálnak a megértést segítő analógiáknak, hogy a távoli és mindenkori Másik létében is saját világaink tükrét fedezzük föl. Persze ritkán olvas az érdeklődő is kameruni vagy nigériai, fokföldi vagy kairói szépirodalmat, miközben az hemzseg a sérelmes megjelenítésektől. Sőt, az irodalmi publicisztika, a sajtó, a média legfőbb orgánumai, a nemzetközi szervezetek is jócskán telítettek ezekkel a tudástartalmakkal, csak ritkábban keltenek szélesebb körű érdeklődést. Ritkábban, vagy szerencsés esetben leginkább akkor, ha szerzőjük a világfolyam valamely frekventáltabb központjáig is eljut, ahol médiateret nyer. S valami ilyes élmény fogja el Mehmed Uzun olvasóit is, aki A végzet kútja című regényében éppen a XX. század kurd kisebbség kényszerhelyzeteinek (immár európai rangú) megfogalmazója.[i] A „megfogalmazást” pedig enyhíti is, de fel is fokozza maga az alaptudás, melynek birtokában más jelentést kap maga a könyv, a szerző, hatása és sok egyéb megnyilvánulása szintúgy. Példaképpen az is, hogy a kötet szellemiségéből egyenesen kisugárzik: az iszlám hit szerint a végzet megkerülhetetlen, elháríthatatlan, és születésünktől a halálunkig húzódó életvonalat kíséri, a létformában pedig oly ritkán adódó kényszerítettség, a vízhez jutás mint adomány szimbolikus tartalmával gazdagon élő kötet éppen a kúttal összefüggő létmódoknak ad eltérő hangot.

„Ráeszméltem sérüléseim súlyosságára, útra keltem, távozóban voltam. Életem egy kút mellett kezdődött, és most egy kút mellett ér véget. A kút végzetem lett. Tudod, a ’Bîr’ szónak két jelentése van a kurdban. Az első egy mély lyukat jelent, ahonnét vizet húznak, a második pedig az emlékezet… A Hecan falujában levő kút engem mindkettőtől eltávolított. Életem forrása kiapadt, és minden erőfeszítésem ellenére emlékezetem is megkopott, elhagyott engem… /…/ Éreztem a halál hideg lehelletét. Én, a különböző időé és korszakok, a két világháború, a bolsevizmus, a nemzeti szocializmus, a fasizmus tanúja, az éjszakák barátja, a megsebzett szív szolgája és mestere útra keltem…” (383. old.).

A kötet „ajánlója” is hasonlóan fogalmaz: „Halállal kezdődő életek, tragikus sorsú, száműzött, különböző kultúrákat magába szívó, a világban szétszóródva élő kurd kozmopolita értelmiség… A regény a kurdok egyik legjelentősebb gondolkodójának, Celadet Bedirhannak az életét mutatja be. Megismerjük isztambuli fényűző életét, száműzetésének körülményeit, damaszkuszi otthonát, majd a haláláig tartó nélkülözését. A végzet kútja egyúttal az olvasó elé tárja az első világháború éveit, a kurdok küzdelmeit, vereségeit, a magányt és a csalódottságot. Páratlan, hiánypótló mű, amely egy különleges kultúrát mutat be hitelesen…”. S mert valóban hiánypótló, hisz mit sem tudunk a kurd irodalomról, még a szerzői vallomás is többrétegű. Mehmet Uzun 1953-ban született Siverek-ben, Urfa tartományban, ahol iskoláit végezte, de (mint visszaemlékezik erre) már első megszólalásakor megbüntették, mert kurd nyelven közölt valamit… Kurdul írt később is, mire megvádolták és bebörtönözték mint „szeparatista” ellenzéket (1972). Szabadulása után Svédországba emigrált (1977), ahol számos hasonló élethelyzetű sorstársával megalapozta a kurd irodalom külföldi sikerét, a nyolcvanas években mint menekült író a kihalásra ítélt nyelvek egyik tiltakozó aktivistájaként alkotott, megteremtve a „svéd iskolát”, ahol Rojen Barnas, Mehmut Baksî, Firat Cewerî, Seydayê Keleş, Kemal Burkay, Cigervîn, Gundî, Hesenê Metê részvételével irodalmi irányzatot alapoztak meg, melynek Uzun nemcsak vezetője lett, de a Svéd Írószövetség elnöke is. Könyveit, közelebbről regényeit, esszéit, és kísérleti műfajú munkái java részét kurdul, svédül és angolul írta, többet törökül persze, de megannyi művét mintegy két tucatnyi nyelvre fordították, s nemcsak a svéd irodalom terén támadt népszerűsége, hanem a német és az északi irodalom vidékén is, ahol a kurd írásbeliségért folytatott kitartó aktivitása, tájnyelvi és szájhagyományra épített munkái a „kurd népélet megjelenítője” címig segítették. Szerkesztett és kiadott kurd irodalmi antológiát (Antolojiya Edebiyata Kurdî), szövegválogatást a Svédországban élő kurd íróktól (Varlden i Sverige), esszégyűjteményét (Granatäppelblomning) követően a svéd világ jellemzőit megjelenítő szöveggyűjteménybe fogta össze az avantgard írókat, eközben a párizsi Kurd Intézet Kurmancî folyóiratának szerkesztője is volt, de munkásságának java része mindemellett regény és a diaszpóra regényelméletének irodalomelméleti megalapozása, melyekért egy sor tiszteletbeli tagságot, megannyi irodalmi díjat, nemzetközi elismerést kapott meg. Huszonnyolc évi távollét, törökországi betiltottság, szilencium és cenzúra után 2005-ben hazatért, majd 2007-ben hunyt el. A fennebb idézett „sérülései, távozása” és a hazai forrásoktól távolléte mintegy harminc esztendőnyi kisebbségi sorsban létet jelképezi, melyhez A végzet kútja mint kulcsregény művei közül talán a legsikeresebben járul hozzá.

Az író elnagyolt életútjának ekkénti rövid szemléje valójában csak kevéssé ad hozzá regénye ismeretéhez. A végzet kútja ugyanakkor nemcsak a születés helyszíne, egy halál-közeli kitettség és egy szimbolikus újjászületés, túlélés mitikus kezdeteinek életképe, hanem egyúttal a török hegyi kurdok lakta vidéki tájainak életfontosságú tartozéka is. A főszereplő mint a kurd értelmiség húszas évekbeli függetlenedési mozgalmának főszereplője itt nem csupán portré-alak, hanem valóságos figurája is a neves köznépi hős, Celadet Bedirhan életútját ábrázoló írónak, akit a regény tizenhat fejezete fotográfiák sorában mutat be ugyanennyi sorshelyzetben. Celadet sorsa szimbolikusan a kurd értelmiségé is, kinek életútja önmagában is páratlan: herceg, katona, értelmiségi, nyelvész, író, szerkesztő, s közéleti harcaiban sem egyéb, mint a regény végére tragikusra forduló históriájának szimbolikus hőse, problémafölismerő és megváltó arca, kinek személyes hitele egyúttal a reform-érzékenységű török értelmiségi szereptudat kelléke is.

„Fontos, hogy mindig a megfelelő szavakat használjuk. Soha ne mondjunk többet, se kevesebbet. Se jobbat, se rosszabbat. Se kedvesebbet, se barátságtalanabbat. Nincs szükség sem hízelgésre, sem gorombaságra. Hosszú, hányatott életem során a legfontosabb dolog, amit megtanultam: az elveszett és elfeledett kurd szavakkal való mesteri bánásmód… Amikor belevetettem magam a szavak tengerébe és mélyre merültem, megértettem, hogy minden szónak van lelke. A szavak olyanok, akárcsak mi magunk. Megszületnek, élnek és meghalnak. Ugyanakkor a kurd szavak halála nem hasonlítható össze más nyelvek halott szavaival. A kurd szavak ugyanis nem maguktól haltak meg, hanem megölték őket. Nagy részük már halott volt, a többi pedig haldoklott. A kurd nyelvet megsebezték, mély sebeket kapott. Amikor megpróbáltam begyógyítani a sebeket – akár egy orvos – láttam, hogy ők is hozzánk hasonlóan nyögnek, sírnak, illetve szenvednek. Éppen ezért mondom, hogy óvatosan és tisztelettel kell ezekhez a szavakhoz közelíteni. Nagy becsben kell őket tartani. Meg kell őket tanulni alázattal, és a helyükön kell használni” (340. old.).

A könyv tizenhat fényképe szóban elbeszélt fotó, szituatív és jelképes történés, kimerevített pillanat egy történeti korból, emberi életútból, eseményből vagy időlenyomatból. Egy asszony szerelme, egy küzdelmes közéleti sorsvállalás, egy nemzeti és kisebbségi viaskodás új alakváltozatainak keresése mindvégig a regény tárgyköre, de eseményei nem kívánnak valami teljes történeti portrévá összeállni, valamely remélt török köztársaságiság regényes atmoszférájává szikkadni. Hanem folyamatos keresés jellemzi, emberi létben, érzelmi távolságokban, szeretetben, társkapcsolatban, legtöbbször családi miliőben megmaradó érzületek jelképezik (ezt kissé az angol kötetcím is tükrözi: In The Shadow Of A Lost Love).

Az árnyak, árnyékok élete olykor, s itt szituatív nyilvánosságukban is magántermészetűek és közéletiek egyszersmind. Ugyanakkor a kötet nem egy pontján az a benyomásunk támad, hogy a török irodalom magyar megjelenítésében járatosabbak talán mívesebb tolmácsolásra vállalkozhattak volna… Az elbeszélő próza emelkedettség-hiánya számos alakzatban előtűnik, ugyanakkor másutt a szerzői lelemény eljut a versbeszéd megannyi eleméig és tónusáig. Az elbeszélő harmadik személyű megjelenítés többször is nélkülözi a közlésmódok várható árnyaltságát és a szerzői törekvéssel is szembe megy: ha Uzun szándéka a kurd nyelv megőrzésére tett kísérlet, annak sokszor csak ennek halálhírét igazoló tónusára találunk. S persze – mert viszonylag kevéssé tudunk kurdul –, semmiféle kontrollunk nem lehet efölött. De az a gondolati rétegzettség, amely a kötetben honol, alighanem a nyelvi közlésmódban is megjelenhetett, aminek gyakorta kevésbé választékos tónusával szembesülünk. Ennek egy része tudatos szerzői vállalás is, mint a bevezetőben, mely ekként indul:

„Mostantól beszéljenek a fényképek…

Címe: A végzet kútja

Műfaja: regény

A mű megírásának kezdete: 1951. július 15.

Bevezető: Mindenki meghal: fivér és nővér, kedves és szerető, barát és cimbora, sorstárs és lelki társ, ismerős és ismeretlen… mind-mind sorra meghal. Letelt az én időm is, rajtam a sor.”

A végzet kútja mint regény a regény egész hosszán át a majdan vagy éppen készülő regény regénye, tudatosan szikárrá formált vállalás emlegetése. A kút szimbolikája mint életadó és végül az életet el is vevő sorskellék éppen a történet belső árnyaltságával lesz egyre gazdagabb, aminek a fényképek csak puszta sorspillanatait hordozzák…:

„A kút, amelyet az életemmel azonosítasz, különböző korszakokban, különböző helyszíneken, különféle kutak formájában újra és újra felbukkant, és ezzel a sorsom szerves részévé vált. Mindjárt azon a tavaszi reggelen az apai nagybátyám, Bedri pasa kertjében levő kút mély gyökeret vert lelkem legbelsejében. Az életem egy kútnál kezdődött, és annál is ér véget” (26.) /…/ „A kútnak csupán egy részlete hiányzott, még nem erősítettük meg a falát, és a víz kiengedésekor bármelyik pillanatban összeomolhatott. Nem maradt időnk. Vagy mielőbb ki kellett engednünk a vizet, hogy megváltoztathassuk sorsunkat, vagy bele kellett törődnünk a sorsunkba” (380.) /…/ „Celadet beynek nincs ideje, hogy eltávolodjon. Még mielőtt felállhatna, a kút ráomlik. Előbb Celadet bey, majd a szivattyú villámsebesen eltűnik a kút mélyén” (381.).

E történések időbeli közlése során az elbeszélés egyik „csele”, hogy a készülő kötet elején jelzi, miképpen ér majd véget – s ez nem a halálát lelő szereplő valódi lehetősége, hanem az íróé, aki a kúttal keretezi a sors könyvét…: „Kár, nagy kár, hogy az előtte heverő fényképkupac, a folyóiratok és a levelek nem beszélnek! Miért nem pattannak ki a helyükről és szólalnak meg a szavak és a sorok, amelyeket Celadet bey hosszas töprengés után vetett papírra? Ezek a történetek, versek, emlékek, ezek az írások… Miért burkolóztak ezek is mély hallgatásba, akárcsak Ruşen asszony… /…/ Most már mindent ezek a fényképek rejtenek. Idő, helyszín, korszak, élet, megélt dolgok, emlékek, kapcsolatok, szerelem, veszekedés, forradalom, betegség, bánat, vágyak, érzések, csönd… Minden ezekben a fényképekben rejlik, itt talált teret magának. Minden ezeknek a fényképeknek a nézegetése során elevenedik fel Ruşen asszony emlékezetében. Ha Celadet bey nem tűnt volna el oly hirtelen a semmiben, ha lett volna ideje arra, hogy megírja A végzet kútja című regényét, akkor bizonyára hosszan nézegette volna ezeket a képeket, amelyek egy hosszú korszakról és egy szerencsétlen életről tanúskodnak. De akárcsak az összes vágya, minden dolog, amire vágyott az életében: ez a megírni kívánt regény is félbemaradt, nem valósulhatott meg.

Ezután ki fogja ezeket a fényképeket nézegetni, és ki fogja szóra bírni őket? Mikor fognak megszólalni ezek a fényképek?

Ezek a gondolatok teljesen behálózzák Ruşen asszonyt, miközben a fényképeket és azt a kis füzetet nézegeti, amiben Celadet bey A végzet kútja regényének még csupán az első sorait írta le” (10-12. old.).

Az íródó regény készülési lehetősége még fejezetenként is legalább egyszer visszatér, mintha bizony folyamatos kapocs lenne a képek szélei között. Ha másképpen nem, a szavak jellegét érintve is: „Amint az közismert, A végzet kútja című regény szerzője életbevágóan fontosnak tartja az apró részleteket és az alkotótevékenységet. Miként a színek árnyalatai egy festőművész számára, a hangok minősége egy zenész számára rendkívül fontosak, ugyanúgy az író számára is óriási jelentősséggel bírnak az általa megválasztott szavak…” (18. old.) /…/ „Az élet, oh, az élet nehéz, fájdalmas oldaláról most ne beszéljünk, de ez itt a halál! A végzet kútja regényét körös-körül ölelő, mindent átható halál. Az életnél előbb érkező és még meg sem született gyermeket elragadó halál!” (25.).

E sajátos időcsúsztatás, az eseménymenet kezelésének írói uralása ugyanakkor nem több, mint eljárásmód, narratív technika, bevallott alkotásmodell. Mintha önmagában is a szóbeli hagyomány, a mese, a zene, a tájnyelv kifejeződése lenne, az újrafölfedezett szóhagyomány maga, melynek modern eseménytörténetbe illeszkedő regényessége a modernitás-kori kurd életforma ideálját is tükrözné. Ziman û Roman (A nyelv és a regény. Stockholm, 1996) címen kiadott munkája tükrözi is ezt a szellemiséget, a térség irodalmának kritikai fogadtatása ugyanakkor „az ellenállás irodalma” címszó alatt taglalja Uzun munkásságát, hozzájárulva ahhoz, hogy a kurd irodalom fennmaradásának valódi alapozójaként Uzun megmaradjon az emlékezet kútjának főszereplője is. Uzun kritikai fogadtatása megoszlik a regénynek formai sajátosságait mellőzni kívánó, elsősorban üzenetét és céljait hangsúlyozó, a nemzeti felszabadítási mozgalom célját fókuszba emelő eredményesség értékelése, meg a militáns szerzői életműveket az irodalmi kánonban elhelyező, a kifejezésformákra igenis sokat adó másik értékelő szempont között. Utóbbi a közlésmódok változását is méltatja, de figyelemmel marad a nemzedéki változások, generációváltások kérdése iránt is, lévén a kurd történeti múlt veszteségeinek megfogalmazói és a török puccs (1980) előtti nemzedék íróköre már másabb, mint a mai olvasók többsége, sőt az utóbbi évtizedek valamivel „megengedőbb” kisebbségi nyelvpolitikája még a kisebbségi irodalom létét sem nehezítette oly mértékben, mint elődei. Ez az újrafölismert érték Uzun nemzedéke és az első generációs emigráns írók (v.ö. Mehmet Emin Bozarslan, Musa Anter, Cigerxwîn) számára egyben értékmegőrző cél is, kontinuitás akarása is (Uzun hegyi közösségekbe látogat el, hogy nyelvüket megtanulva megőrzésükön is munkálkodjék, s hogy alapanyagot gyűjtsön saját regényeihez) – vagyis akár próza, akár vers, akár színpadi művek sorában a hétköznapi élet autentikus megörökítésének kísérletével kíván „szociopolitikai” üzenet közvetítőjévé válni. Ezt az „emigráns irodalom” jelzőt (lévén többségük politikai menekült) azonban a katonai puccs utáni második generáció már nem tekinti másnak, mint nyelvi-irodalmi színtérre vitt közéleti aktivitásnak, (a felosztás szerint létezik „harcos”, „megélt” és „ellenálló” kategória, amit persze az írók maguk sem fogadnak el minősítő jelzőként, mondván elsősorban irodalmat formálnak, íróvá lettek és nem politikai harcossá csupán), viszont az irodalmi formatan és az új regényszöveg megalkotása számukra mégis hordozza a nyelvmegőrzés és tudatkonzerválás valamely konvencióját. E téren a fiatalabb írónemzedék ellenáll a kortárs beszédmódokban is megjelenő tradicionális értékközvetítés, a politikai harcra edződött és történeti tudatra hangolt közlésmódok sajátosságainak, mely a harmadik, immár a 2000-res évek időszakában szocializálódó nemzedék olvasóinak közvetlenül kevesebbet jelent, mint elődeiknek. Az emigráns nemzedék ugyanakkor kiáll amellett, hogy a nyelv megőrzése és írói-irodalmi újrafeltárása, a nyelvhatárok és a narratíva-határok tartósítása egyben az elveszett szókészlet, a vidéki élet, a szubkulturális értékrend konzerválása révén magát a kurd irodalom megőrzését jelképezi.[ii] Egyes elemzők Borges „körkörös romjai” nyomán a határolatlanul külső és egyben belső világok örökségének folytatását említik, afféle bozótosban bizonytalanná vált út követésének, ahol a körvonalak is megtépettek és meghatározatlanok. A „negyedik generációs” kurd irodalom képviselői ugyanakkor, lévén hogy már leginkább tanulói, utánkövetői a korábbi nemzedékek interpretálta helyzeteknek, inkább csak rokonszenveznek az önálló kurd irodalom létének kérdésével, de egyúttal a világirodalom körébe, a média és a piac áthatotta nyilvánosságba tartozónak érzékelik a hagyománykövetés korábbi útjait, sok esetben „irodalmonkívülinek” tartva a konvencionális értékek képviseletének harcos örökségét.

Uzun hozzájárulása a kurd irodalom megmaradásához, a török asszimilációs és nyelvi disszimilációs eljárásmódok kétes sikerével szembeni dacoláshoz – ezáltal a kisebbségi megmaradás kérdésének létjogához is – valóságos küzdelem a belső etnopolitikai történelmi küzdelmek utáni török irodalomban. Mintegy a sors keserű iróniája is, hogy a tanúságtétel és dokumentálás nemzedékének neves és népszerű képviselőjeként amikor Uzun visszatért száműzetéséből Törökországba, hogy a kurd irodalom megmaradásáért szülőföldjén küzdjön, Diyarbakır város bírósága cenzúrázni kívánta ottani munkásságát. Amikor pedig halála után Yenişehir kerület polgármesteri hivatala emlékhelyet létesített Uzun tiszteletére, ennek felavatása után négy esztendővel a kurd feliratot a török belügyminiszter utasítására török szöveggel helyettesítették. A végzet kútja regény utolsó fényképe már az emlékezet-halál témájával kínál elmélyülést…

„Bîr, vagyis kút,

A végzet kútja, a halál kútja

Bîr, azaz emlékezet…

Kútba esett emlékezet…

Kút: életet adó, éltető, az élet forrása,

Életem első és utolsó színhelye”

Az utolsó kép, „amely a távozást és a sötét halált ábrázolja” (359.) A végzet kútja regénynek főhősét elragadó halál, s a temetés szomorú eseményét idézi meg. A kurd irodalomban e szimbolikus és „népi hősöknek” kijáró tiszteletadás nemegyszer a képek által illusztrált regényformában jelenik meg. A konvencionális szertartás ez esetekben kiegészül „a magashegységekben bujkáló lázadók mindennapi életének”, „vég nélküli és embert próbáló meneteléseiknek”, „a fiatal harcosokat összekötő erős bajtársiasságnak” eseménykövető lenyomataival, ahogyan Uzun a Szép, mint a szerelem, csúf, mint a halál kötetében[iii] a talán behatárolható, mégis fiktív földrajzi területen játszódó históriája is a végső búcsú kényszerével zárul. A képekre hangolt közlésmód mint az elbeszélés része, végül is méltó emléktárgy mivoltát teszi esélyessé. Ha a szavak relatív elmúlása és kényszerű halála akaratlanul is bekövetkezik, de talán a mai, médiára hangolt világokban a képiség már inkább konzervál, muzealizál, fenntart. Talán ez történik nemcsak A végzet kútja esetében, hanem az éltető és életet adó forrás irodalmi helyszínei és emlékei esetében is. Így talán Uzun könyve is a végzet végéről, s nem az irodalom haláláról szól legalapvetőbben…


[i] Fordította: Sipos Katalin. Napút 2011, Budapest, 392 oldal / Mehmed Uzun: Kader Kuyusu. Baskı, Gendaş Kültür. Istanbul, 2003/ Ithaky Yayinlan, 2006.

[ii] Barbara Harlow 1987 Resistance Literatures, New York, Methuen; Clémence Scalbert-Yücel 2012 La littérature kurmandji de Turquie comme une littérature de résistance. In Hamit Bozarslan – Clémence Scalbert-Yücel: Joyce Blau l’éternelle chez les Kurdes. Institut français d’études anatoliennes, 255-271. Online: https://books.openedition.org/ifeagd/2235; Hamit Bozarslan 2001 « Quelques remarques sur le discours historiographique kurde en Turquie » Asien, Afrika, Latinamerika 29, p. 47-71; Pascale Casanova 2008 La République mondiale des lettres, Paris, Seuil; Clémence Scalbert-Yücel 2005 Conflit linguistique et champ littéraire kurde en Turquie, Université Paris IV, Thèse de doctorat; Clémence Scalbert-Yücel 2006 La diaspora kurde en Suède. Conservation, production et diffusion d’un savoir linguistique. European Journal of Turkish studies, no 5,‎ 31 décembre; Gérard Genette 1987 Seuils, Paris, Seuil; Lise Gauvin 2005 Frontiers of Language and Frontiers of Narrative. Comparative Literature Studies, 42:4, p. 328-343. URL: http://www.jstor.org/stable/40247507.

[iii] ugyancsak Napkút kiadó, Budapest, 2013. E művéért és a Gránátalmafa-virágok című kísérleti művéért 2001-ben még perbe is fogták.