Home / Lantos Tímea: Az első könyv

Az öregasszony vályogháza hónapokig észre sem vette, hogy nincs benne mozgás. Legalábbis nem kezdett el hirtelen hámlani a mész a falakról, a labdarózsa és a lilaakác virágai a kerítésre borulva úgy bólogattak, mintha egy vérpezsdítő pletyka kritikáját hallgatnák.
Az örökösök látva, hogy a ház nem nagyon kíván törődést csak ritkán jelentek meg. Nem kellett védeni az ingatlant, hiszen csak néhány szegényes bútor, házi szőttes, mosóteknő, kövér dunyha és párna volt a vagyon.
A szomszéd ház tulajdonosának, Harmat Károlynak a kisfia, a mindössze tíz éves Nándor, egy hőségtől pihegő júniusi napon az udvart nézegette. Meglátta a magányos ház kertjében duzzadó, vérvörös cseresznyeszemeket, azok incselkedtek vele, és ettől felbátorodva átcsúszott a felhasított drótkerítés száján, hogy megkóstolja a ropogós húsú gyümölcsöt.
Napközben szülei kint dolgoztak a szántóföldön. A gyermeket magára hagyták, hiszen a kis Nándi megbízható volt. Megetette a kacsákat, felseperte az udvart, fát vitt be a konyhába az esti vacsorafőzéshez.
Néhány ház emelkedett ki csak a falu legutolsó utcájának poros egyhangúságából, így szemtanú nélkül, bár némi bűntudattal mazsolázgatta a kövér cseresznyeszemeket.
Mikor Jolánka néni élt, kora nyáron kopogtatás nélkül jelent meg egy tál gyümölccsel. De a legfinomabbak azok voltak, amit fekete-fehér babos kötényébe gyűjtött, és fürtönként adogatott a kerítésen keresztül a kisfiúnak. Akkor mindkettőjük szeme úgy ragyogott, mint a záportól gyöngyöző bíbor gyümölcs.
Jolánka néni alig volt hetvenéves. Egész életében állatokat nevelt, és kijárt a határba kapálni. Aztán a hosszú téli estéken bevitt egy nagy kosár kukoricacsövet, és a sparhelt versenyezve pattogott a lemorzsolt sárga szemekkel.
Nándi szerette ezt nézni. Más volt a hangulata ennek a munkának, mint náluk. Elnézte az öregasszony szeplőkkel hintett kézfejét, napsugarakra emlékeztető ráncait, s figyelte, hogy telik meg jóízű vidámsággal a régi paprikáskrumpli illatú nyárikonyha.
Ez az emlék derengett fel előtte a cseresznyefa zöld-piros ernyője alatt. Ekkor látta meg Cili cicát, ahogy az lustán nyújtózkodott a kis ház árnyékában.
Mióta Jolánka néni meghalt, a macskát sem látta. Igazából mindenki elfeledkezett a vörös foltokkal tarkított macskáról. Nándi kis ideig figyelte, mint aki szellemet lát, aztán hívogatni kezdte az állatot.
– Cili, cic, cic, cic – de a néhány hónap alatt elgazdátlanodott állat megriadt és
beszaladt a nyári konyha résnyire nyitott ajtaján.
A kisfiú otthagyta a gyümölcsfát, óvatosan osonni kezdett a macska után. Szája kiszáradt, inge párállott a váratlan izgalomtól. Bekukucskált az ajtó karcsú résén, de bent sötétebb volt, mint kint és csak a kredenc és konyhaasztal almazöld körvonalait ismerte fel. Mikor hozzászokott a szeme a homályos helyiséghez, beljebb lépett.
Finom hűvös, de állott szagot leheltek ki a falak. A sparhelten egy teáskanna kajla csőrrel várta, hogy vizet töltsenek a gyomrába. A seprű az ajtó mellett, az öregasszony elvágott harisnyájában szorongott. S az idő egyhelyben toporgott, mint aki hazavárja elrabolt gazdáját.
Nándi végigpásztázta a konyha rejtett zugait, aztán a sparhelt alatti kukoricacsöves kosárból rávillant a zölden izzó szempár.
Hogy ne riassza el a vadóc állatot, hazaszaladt tejért, majd Jolánka néni üveglapos konyhaszekrényéből kiemelt egy zománcozott tányért.
A macska egy ideig bizalmatlanul nézett hol a tányérra, hol a gyermekre, aztán leküzdve gyávaságát közelebb merészkedett. Először csak a betonra csöppent tejcseppeket nyalogatta félénken, aztán ránézett Nándorra, és mohón neki látott a lefetyelésnek. Miután jóllakott az édes tehéntejjel, odasomfordált a kisfiúhoz, farkát magasra emelve tekergett a gyermek bokája körül.
Nándi elfeledkezett a kacsákról, hogy a hőségben szomjaznak. Lehajolt a macskához, felemelte és elkezdett hozzá beszélni.
– Tudod Cili, nagyon üres ez a ház. Nem csoda, hogy ilyen vadóc lettél. De mostantól én leszek a gazdád. És most mesélek neked. Gyere, üljünk le egy kicsit. Az állat már élvezte a simogatást, bár kissé gömbölyűre zsugorodott a fiú ölében.
– Várj! Keresek valami könyvet. Tudod, én csak ritkán olvasok, nekünk odahaza nincs sok könyvünk, de itt láttam néhányat.
Az ablak melletti polcon valóban volt néhány kötet. A por úgy ült rajtuk, mintha ezer éve nem érintette volna emberi kéz. Leginkább imádságos, komor, fekete kötésűek sorakoztak, de meglátott közöttük egy színes fedelűt. Gondosan lefújta róla a port, majd méltóságteljesen leült a recsegő rekamiéra.
– Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk – ez a címe, Cilike. Remélem tetszeni fog! Hegyezd a füled!
„Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon.”
Itt megállt egy pillanatra és elgondolkodott.
– Te tudod milyen az a Bunsen-lámpa? Mert én nem. Ám jól hangzik Cirmos, nagyon is jól! Szerintem te örömest megvizsgálnád azt a lámpát, igaz?
A macska, mintha egyetértett volna a kérdezővel, kurtán nyávogott, aztán lustán összekuporodott a meleg emberi ölben.
A kisfiú egy darabig még hangosan olvasott a macskának, aztán, ahogy magával ragadta a fordulatos történet, egyszer csak elcsendesült, és hang nélkül itta az izgalmas elbeszélést. A sárgult lapok ujjongva sercegtek, ahogy ismét életre találtak egy megnyíló, zsenge értelem által. A gyermek pedig észre sem vette, hogy már alig látja a sorokat, addig olvasta, míg a történet össze nem mosódott lassan elkábuló tudatának figuráival. Megadta magát és lefeküdt a rekamiéra.
Az éjjel szőttese alatt látta Nemecsek Ernő vézna testét, hősies tetteit, látta a grundot és a Vörösingeseket. És mindez már kóválygott a tudatában. Lassan, békésen elaludt.
A szülei fáradtan érkeztek. A kacsák vályúja üresen állt, a vizes bödön felborulva, Nándor pedig sehol. Az apa idegesen rohangált az udvaron, beszaladt a házba, a cifra szavak, mint a tüzes nyilak záporoztak minden irányba. Kirohant, belenézett a kútba. Az anya Julianna jajgatott, mikor meglátta, hogy Károly petróleumlámpával világít a mélybe.
A három szomszéd összecsődült, keresésnek indultak. Bejárták az utcákat, a vasútállomás elhagyatott épületébe is benéztek, bejárták a falu szélén húzódó tölgyes erdőt, de hiába kiabáltak, nem volt válasz.
Egész éjjel kajtattak. Némelyikük elindult a közeli tanyához vezető ösvényen, mások bekopogtattak az alvó házakba, és közben a kétségbeesésük egyre inkább sűrűsödött. Az asszonyok sírdogáltak, a férfiak pedig hol rájuk förmedtek, hol pedig csendesen csitítgatták őket. Hajnalig tébláboltak, de még Lajos rendőr sem tudott semmi okos választ adni, hol kellene keresni, csupán ennyit mondott.
– Bizony a pirkadatot meg kell várni! Előkerül az a fiú! Pihenjenek egy szusszanásnyit! – hangjában a tehetetlenség és reménység keveréke dörmögött.
Kálmán és felesége kiült a tornácos verandára. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Úgy ültek a holdvilág sápadt fénye alatt, mintha már halott fiuk teste mellett virrasztanának. Sem fáradtságot, sem éhséget nem éreztek, minden testi szükségletüket eltompította az aggodalom.
A hajnal lassan érkezett. Mikor az ég alján a halvány rózsaszín csík felsejlett, Julianna felállt a padról és elindult a kert irányába. Körbejárta háromszor, négyszer. Imára kulcsolta kezét, aztán a málnabokor mellet leült egy kivágott fa törzsére. Csukott szemmel imádkozott a Szűzanyához. Teste már olyan fáradt volt, hogy egy pillanatra elszundított, majd arra ébredt, hogy valami puha, meleg jószág megérinti. Mint akinek megvilágosult az elméje, felkiáltott.
– Kálmán, a Jolán néni kertje! De hisz ott nem voltunk – a hang halk volt ugyan, de olyan erővel csattant a hajnalodó kertben, hogy mindannyian meghallották, és a drótkerítést könnyed lendülettel átugorva már a másik kert magasra nőtt füvét tiporták.
– A kút! Kálmán a kút! Azt senki sem fedte le, mióta Jolánka néni meghalt. Jaj, Istenem, Teremtőm, én belepusztulok! – a nyers fájdalom úgy folyt ki az asszony torkán, mintha valami keserű ragacsos szirupot okádna.
A férfiak elszánt léptekkel közelítették meg a kutat, de látták a fű nem volt letaposva körülötte, sőt, ki sem látszott a gyűrűje.
A macska elsomfordált mellettük, nyugodtan becsusszant az ajtó résén. Összenéztek és egyszerre elindultak a nyárikonyha irányába. Reménység nem volt bennük, de mégis valami sugallat nyugodtságot kölcsönzött mozdulataiknak. Nem rohantak, hanem lassan beljebb nyomták a nyitogatástól elszokott, nyöszörgő ajtót.
Nándi a rekamién a boldogok álmát aludta. A tízéves kis emberke egyik karja lelógott az ágyról, a másik a nyitott könyv lapjain pihent.
Kálmán egy rövid pillanatra felrázta volna a gyermeket, hogy leteremtse, de amint ránézett felesége szeretettől sugárzó szemeire, közelebb húzott egy reszkető széket és hosszú percekig itta a kisfia ártatlan gyermektestének látványát.
Nándi, másnap, a saját ágyában egy spárgával átkötött, barna papírba burkolt csomagot talált. Azt hitte álmodik. Lassú mozdulattal, mint aki a pillanat minden képkockáját bele akarja égetni emlékezetébe kibontotta.
– A Pál utca fiúk! – kiáltotta. – Édesapám, a Pál utcai fiúk! Tényleg az enyém?

Tiszalúc, 2022.06.18.

Egy hozzászólás a(z) “Lantos Tímea: Az első könyv” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük