TÁRCA

Torma István: Ibolyka, hiányzol

Érdekes a mi barátságunk! Időnként találkozunk, van amikor hónapok, de mostanában már évek is eltelnek, amíg láthatlak újra. Mégis azt mondom, hogy senki, de senki nem áll olyan közel hozzám, mint te.
Ha énekelni hallak és látlak, valami leírhatatlan és máskor soha elő nem forduló érzelemzuhatag tör rám! Remegek az elfojtott sírástól, szégyellem mások előtt, hogy amíg máskor kemény, erős férfinek mutatkozom, ilyenkor lassan lefolynak a könnyeim az arcomon és reszketek. Megmagyarázhatatlan ez a hatás, amit rám gyakorolsz, soha nem fogom megérteni!
Elfogadtad barátságomat, pedig semmi nem szólt mellette. Nem illünk össze sem korban, sem társadalmi helyzetünkben, sem érdeklődésünkben, sem érzelemvilágunkban, semmiben sem.
Nem is beszélgetünk, csak én beszélek. Mesélek, beszélek hozzád, figyelem érzelmektől gazdag tekinteted, azt a csillogó fekete mélységet, figyelem arcod rezdülését, amely olyan őszinte, hogy szavak nélkül is tudom, mire mi lenne a válaszod.
Te énekelsz, nem beszélsz. Nem beszélsz a szó hagyományos értelmében, de egész lényed, végtelen nyugalmad és kiegyensúlyozott tekinteted, kisimult arcod, egyenes tartásod, elegáns járásod, nőies visszanézéseid mind-mind beszélnek.
Sokat dolgozol, többet is, mint kellene.
Ha énekelsz, boldog lesz mindenki, sugárzik belőled a kedvesség, báj, huncutság, nőiesség, vagy ha kell, az erő, keménység. Hogyan tudsz hol rekedt vadsággal, hol selymes lágysággal, hol búgó mély hangon, hol hihetetlen magasan és erővel énekelni? Honnan van benned ez az erő, ez a gazdagság?
Ösztönösen vallod, amit én az élet értelmeként megfogalmaztam. Az élet értelme az értékek átvétele, megőrzése, átadása, akinek tehetsége van hozzá, gyarapítása. Kevesen vannak – mint te is –, akik új, eddig soha nem volt értékeket tudnak létrehozni, gazdagítva ezzel a világot.
Teszed a dolgodat, boldoggá teszed az embereket. Nem szórakoztatsz, hanem lelkeket boldogítasz, elfeledtetve velünk minden galádságot és értéktelenséget, ami ezen a világon van. Betöltöd az ürességet a lelkünkben.
Szeret a közönséged, szeret az ország, mit is tehetnél többet értünk?
Neked is hatalmas boldogság, amikor kiállsz a színpadra és beborítod a közönséget varázslattal. Sokat hívnak, szinte mindenhová el is mész. Fáradt vagy, látom rajtad, de teszed a dolgodat, még ha szép lassan ki is csavarja minden erődet.
Magányos vagy és nagyon vágysz te is ezekre – a mégoly ritka – találkozásokra velem. Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, azt mondod, sokat jelentenek ezek a – látszólag egyoldalú – beszélgetések.
Nyilván biztonságot adok neked, olyan vagyok neked, mint az öreg magányos fa, ami mellé mindig jó leülni és szemlélni a világot, bóklászni gondolatainkban. Nem vagy vallásos, de hozzám – mint mondod –, mintha templomba jönnél.
Itt gondolhatsz mindenre nyugodtan, nem hallja meg senki, nem árulod el magad mások előtt. Hiszen te is magányos vagy, mindenki szinte mindig magányos, még ha kívülről úgy is néz ki, hogy családban vagy párkapcsolatban élünk. Hordozzuk titkainkat, amelyeket soha nem is kell, nem is akarunk elmondani senkinek.
Sokszor furcsán néznek ránk, mert korom szerint lehetnék az apád, semmi esetre sem a kedvesed, de az sem vagyok. Soha sem benned, sem bennem nem merült fel, hogy több legyen ennél közöttünk, bár ha nem lát bennünket senki, belém szoktál karolni vagy fogjuk egymás kezét séta közben.
Legbelsőbb titkunk ez, még egymás közt sem hozzuk szóba soha.

Torma István Ibolyka-történetei a Szöveten: