VERS

Vilsitz Mónika: Szomjazó földek

A felhő tollpelyhes dunnát vetett az égre, készülve szomját ontani az anyaföldre,
Rábólint a sárga pitypang a harmatos zöldben. Gácsér rikolt a nász torkán s szárnyát lobbantja a szélben, s míg az ég itatja a természet földi torkát, a virágok csöndben szirmaikat bontják, oly tétován alázattal kérve, hogy antracit lantján pendüljön egy égi zsoltár.
Húrját feni, koppanva az esti csendben az árva táj, száját tömi a fénylő szürkületben.
A húrok lassan elhalkulnak, már csak böffenve súgják az akkordokat. A részeg fenyő gyantája párlik, már nem érintik könnyek, mint a jóllakott elillan az égi mennynek.
A pók görnyedő hátán, festett feszület bársonyt sző a magányos csendnek.
Hálóján át néz a táj, míg fonákjáról ringanak a harmatcseppek, áttetsző pettyek, üzennek lelkednek. A fejetlen vén topolyrönk, megbúvik a latyakos zöldben, s mint az otthagyott, a szél nem mozdítja, elfeledett egy virágzó évet.
Nincs itt senki csak én, s néha szemem előtt a képben: fürgén kerekező, kendőbe bújt bajszos nénék. Piacról hazafele tartva, locsi-fecsizve. Ezek verebek; kiárult hátyi a hátukon,
s úgy csivitelnek akár el is hiszem a sokféleséget.
Lustán fekszem a fűben, előttem üres, gyűrött papírgombócok, és ott a távolban, kép egy állványon; amit egy túlvilági lény vászonra festett, s ecsetjével kiszínezett, a Jóisten illatával permetezett, és úgy-ahogy hangjával életre keltett. Szédülten talpra állok és körbetekintek, cipőm orrára sárga maszat tapadt, a pitypang virágpora. Fenn az égen képletes dimenziók, azok a fehér pelyhecskék orrom előtt kékben ringanak a szél kénye kedvére. Szívemben szól, a hang, nyisd a szemed, és kitárulkozik a vörös és narancs palettája, ahogy felkel, és az este, élénk cinóber teljes szépsége letűnik az ezüstkék Dunán.

/2009/

Vilsitz Mónika verse korábban a Szöveten: