De jó neki, a kutyámnak. Csak kijön az udvarra, néz, majd váratlan, hirtelen a lábam közé szippant.
Infót gyűjt, hogy az a vastag csőből kiáramló víztömeg ugyan mi? Nézi, én mit teszek? Menekülésre készülök vagy harcra. Mert akkor neki is így kell tennie.
Menekülni vagy harcolni, velem. De most egyik sincs. Most csend van odalent. Nem áramlik plusz vér az ölembe, lábaimba, hogy futhassak, ha kell. Vagy megálljak, erősen vállamat, hátamat döntve a rossznak, a bajnak. Víztömegnek vagy embernek, neki mindegy.
Neki csak az a fontos, hogy nem szaglok. Se harc nem lesz, se menekülés.
És a hátam mögé se utasítom, ha tényleg nagy a baj. Mikor én védem őt, önmagától, önnön ösztöneitől. Nehogy a társasház valamelyik kutyájának nekimenjen.
De a fiam, az bízik. Ő még igazi kutyagazda. Hiszi, hogy csak szép lassan meg kell ismertetni egymással a kutyákat, hogy barátságosak legyenek. Nagyságtól, kortól, nemtől függetlenül. Ő még igazi békepárti. És csak locsol, ő se készül, se harcra, se menekülésre.
És én? Én ugyan kitől szerezhetnék infót, hogy mi ez itt éppen? Mi az, amit bevenni, befogadni kellene? És mi az, amit ellökni magunktól messzire?
Mert ebben azért egyek vagyunk. Neki is érzékeny a gyomra. Olykor kevés gyomorsavat termel. Ő is szereti a citromos túrókrémet, a székely káposztát és a paradicsomos húsgombócot. Fehérje mind, egy kis emésztési besegítéssel.
De olykor adunk a múltnak és bezabálunk. Pörköltből, resztelt csirkemájból, sült kolbászból vagy zsírjára sütött, fűszeres disznóhúsból. És emlékezünk, míg eszünk. Eszünk és emlékezünk. Én legalábbis arra az időre, amikor volt idő ebéd után lepihenni. Főleg télen, mikor odakinn hideg volt és fénytelenség. De idebent felfénylettek az arcok és beszédesek lettek a szájak. És ettünk és meséltünk. Hogy ki, merre járt.
De mostanra megváltozott minden. Jól bezabálunk, az igaz. De utána én szénsavas üdítőket iszom, hogy legalább büfögni tudjak. Hogy a mesterséges avval besegítsek a gyomromnak. A kutya meg olykor fosószólóba kezd. Mindenkinek minden rendben van odabent, csak ő szaporázza a lépteit. És közben hátulról jön belőle minden.
Szóval nem bírjuk már a régi, szép, nehéz ételeket. De olykor muszáj próbálkozni velük. Az emlékek okán. De valójában nem nagyon tudjuk megemészteni őket. Nem jut már rájuk elég gyomorsav. A gyomrunk, a savtermelő, mindenben ártatlan gyomrunk agyon van hajtva. Kvázi ki van zsigerelve.
Mert ő nem ugathat kedvére. Folyton rászólunk, hiszen társasházban lakunk. Neki a haragunkat, rákiabálásunkat kell benyelnie. Nekem meg minden főnöki, munkatársi fricskát, aprócska megaláztatást kell szó nélkül hagynom. Szóval nyelünk mindketten éppen eleget. És ha teljesen üres lenne a gyomrunk, önmagát emésztené, a sebesedésig, fekélyig.
De valami azért mindig van benne. A kutya előtt mindig tele tál szárazkaja van. Az nem romlik, ő meg ehet, amikor csak akar. Bár ez se természetes. Neki, ha jól tudom, csak egyszer szabadna enni napjában. Én meg főleg itthon emésztek. Ételt itthon. Rossz, felém áradó, érthetetlen indulatokat meg bárhol. Főleg odakint.
De mindketten példamutatón, már-már diétásan étkezünk általában. És nem fosunk, nem hányunk.
Viszont olykor muszáj emlékeznünk. Nekem is, neki is. Arra az időre, mikor a gyomrunk és annak sava csak vagy főleg az ételért volt. Az étel megemésztésére.
Semmi másra. Mikor még nem nagyon szóltak ránk.
Mikor nyugodtan visszaugathattunk.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?