PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Ma még

Te, ma valahogy semmi kedvem kimenni, végigcsinálni a sétát. Lezavarni az állomásainkat a kutyával.
Mert nekünk azok is vannak. Először jön a park, a madéretetés. De hiába esznek a galambok a dolmányos varjakkal együtt, nem tanulnak el tőlük semmit. Nem fogják le a lábukkal a falatot, amit esznek. Nem vigyáznak a zsákmányra, nem repülnek el vele messzire.
Igaz, a galambok ereje a csoportosságukban van,. Lehet, a félősebbek, a széleken csipegetők éhen pusztulnak, de az egész csapat megmarad. Látod, nincs ebben semmi, a lemorzsolódás kötelező, létfeltétele a túlélésnek. És hát most én is csak morgok és riadozok. Kedvetlenül indulok, így hát mit is várok. Embertársaim nincsenek, állatbarátaim is csak ismerősök. Nem szeretek én már embereket gyűjteni, mert kortársaim mind, akiket gyűjtenék. S aztán félhetném a halálukat. Nem szeretek én már érzelmeket pazarolni, lehet, érezni se szeretek immár. Mert nézd, lehet, hogy én is széli galamb vagyok.
Hogy képtelen vagyok beletörődni, hogy elmentek a gyerekeim. Én tulajdonképpen nekik csinálom ezt a cirkuszt. Ezt a mindennapi sétát vagy edzést vagy mifenét. Ezt a napi másfél-két óra odakint levést. Én nekik etetem a madarakat, mert unom a semmittevést járás közben. Ők is tudják, hogy városi komposztból, összehányt, őszi parki kupacokból szoktam évelő virágokat hazamenteni. És csodálkozom, mennyire gazdag ez a város. Nálam sokkal, de sokkal gazdagabb, ha telik neki újra és újra évelő növényeket venni. Ahelyett, hogy hagynák a földben mindet, hagynak terebélyesedni vagy csenevésznek, de itt. Szépnek, erőteljesnek kell mutatkozni mindennek. Itt, ebben a kirakatfővárosban. És gondozottnak. Igen, látod-e, hogy ahogy fölfénylenek a virágágyások, lassan úgy veszthetjük el a reményt, hogy a társadalmunk segít, hogy nem hagy lecsúszni. Pedig csak egyszer, egyetlenegyszer kellene megnézni egy ilyen kupacot. Egyenként szálazni a szemünkkel a töveket. Örülni a virágfejnek, erős szárnak, levélnek, majd nézni hosszan a csupasz gyökeret. Végül is van itt már mentett kutya, mentett gyerek. Miért is ne lehetne mentett virág is.
Mert hiszen lehet, hogy nekem is ebből lett hirtelen elegem. Hogy nekem is mintegy mentettként kellene viselkednem. Vagy legalábbis kedves törődöttségben kellene élnem. Hogy a gyerekink odakint nyugodtak legyenek. Nekem, személyesen nagy életigenlő utolsó éveket kellene produkálnom. És egészségeset, hogy képes legyek az önellátásra. Én végül is nekik araszolok órákat, az ő kedvükért. Mert a nagy gyerekünk, lehet, rám hagyna mindent. De a kicsi az résen van, az faggat, az kiszedi belőlem a rosszaságot, az nem hagyna punnyadni. Pedig épp ma jutott szembe, hogy a tréning, a gyakorlás, az mindennapos. Nincs ünnep, nincs halottak napja, nincs otthoni borongás. Pedig hát, ha belegondolok, végül is kinek mi köze hozzá, ha nem mennék sehová.
Ha ehhez a plusz tizenöt kilóhoz hozzácsapnék még húszat, s elaludnék a fotelban. Ha szép, csendes zsírhalált szeretnék. És addig is élvezném a zsíragyú tompaságot. Mert mégis és mégis kinek a teste ez? Mert mikor kicsi voltam, anyám éjszaka hazafelé látta a lábnyomaimat az úton a holdfényben. Megsimogatta a pillantásával őket, s ha nem is volt velem napközben, a lábnyomok teljessé tették a napját. Az életét. Én már megfizettem egyszer. Tápláltam életkedvet. De most olykor csak a kiskutya miatt.
Azért megyek, mert nem is tudja, milyen mókásan billeg a farka járás közben. És olykor rám tudja ragasztani a jókedvét. És vinnünk kell ennivalót a patkányának is. Egy bokorban lakik. Ő maradt meg egyedül a patkányirtás után. A kiskutya meg folyton fogócskázik vele. Én meg nem akarom tudni, mit csinálna vele, ha elkapná. Mert jó mégis egyensúlyt látni. Különben se tart sokáig. A patkánynak el kell indulnia előbb-utóbb társat keresni. Mert ő, ő is társas lény.
És nem akarok én se hisztis kis kurva lenni, de most az vagyok. Úgy látszik, a kiboruláshoz való jogot is meg kell menteni itt. Pedig nem telik rá, nem, az élet megakasztására.
Mert amíg tobzódom itt, elromlik a savanyított káposztám. Minél előbb nehezéket kell rá tennem. Egy szépen csomagolt tégla jó lesz.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .