2024.06.17.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Zsuzsanna: Evőtárs

Juhász Zsuzsanna: Evőtárs

2 min read
Miért? Szerinted miért baj az, hogy nem búcsúzott el a barátjától? Végül is kutya, a haver meg galamb volt. Elaggott, szárnyát repülésre soha nem használt galamb. Azt hittük, barátok, de lehet, örök ellenségek voltak.

Miért? Szerinted miért baj az, hogy nem búcsúzott el a barátjától? Végül is kutya, a haver meg galamb volt. Elaggott, szárnyát repülésre soha nem használt galamb. Azt hittük, barátok, de lehet, örök ellenségek voltak.
A galamb kifelé csipkedett, a kutya meg felé kapdosott, de köztük volt a rács. A kutya tán tette, amit társas ösztönei parancsoltak, azaz elűzni vagy maga alá rendelni a másikat. A másik állatot. Én meg letettem elé, mikor a tollas jobb létre szenderült, hogy el tudjon búcsúzni tőle. Lássa, érezze élettelennek, hogy megértse, miért tűnik el a bosszantó haver. Ez meg, ez a kutya elkezdte nyomogatni a csőre körül a madárkát. De tényleg, mintha életre akarná csókolgatni.
Holott szép csendben kopasztotta a nyaka körül a megboldogultat. Tépegette a tollát a kis sumák, én meg csodálkoztam, de sokáig tart ez a búcsú, milyen érző lény az én kutyám. És persze elvettem tőle aztán a galambot, hogy eltemessem.
És nem gondoltam akkor arra, hogy de hiszen ez a dolga, ösztönösen az, hogy kínban, keservben, ha kell, de eltüntesse a hús- vagy dögszagú maradványokat az ember élőhelyéről. Nehogy odacsalogassák a nagyragadozókat, vagy a kivert, kóborló társakat.
*

Ahogy a parkban is már biztosan felismernek a varjak, és adnának az ételükből. Ahogy én adok most, ha nem lenne nekem, odaengednének engem is ahhoz, amit esznek. Bár lehet, hogy az az elpusztult társuk lenne, de akkor is. És ha én lennék az elpusztult, akkor se sajnálnák egymástól a húsomat. Ennék frissen, ennék dögösen megpuhultan. És vigyáznának rá, őrködnének mellette, nehogy egy másik csoport megkaparintsa.
*

Pedig nincs is kezük. És az ősember biztosan kannibál volt. Nem hagyhatta pusztulni a drága, erőt adó húst.
Amivel nem bírt, annak lyukat ásott, és földdel befödte. És el is feledkezett róla, ha jobbra fordult a sorsa. De biztos, hogy megette társait olykor. Ha nem túl sűrűn, de neki, az ő közelében fordult fel.
Vagy csendesedett el végleg. S talán az ujjakat és az arcot meghagyta. Mert az ujjak túlságosan hasonlítottak az övéire. Az arctól pedig félt, hogy megelevenedik hirtelen.
És lassan nekünk is kezdeni kellene valamit a halottainkkal. AZ öregek, az olyanok, mint hogy eltereljék magukról a figyelmet. Felvetik, hogy túl nagy a pazarlás a halottak körül. Meg lehetne spórolni máris a temetkezés roppant költségeit. És el lehetne kezdeni gondolkodni a hasznosításon. Lehetne kezdeni pl. a vízvisszanyeréssel. De a zsiradékot is ki lehetne nyerni.
Kihagyva szépen az arcot, s az ujjakat.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.