Juhász Zsuzsanna: Ez az ember

Nem tudta, hogy a rend nem mindig jó. Hogy vannak egészen rossz rendek is. Hogy a fiatal fiúk katonai szolgálatba menekítése valójában a munkanélküliség elől, a vezetők kényszerpályája.
Kényszerképzete, hogy népszerűek maradnak, ha a szűkülő források mellől elverik a kishímeket, és bezárják őket a szófogadást gyakorolni. Kiszolgálva ezzel az alantas félelmeket is, hogy az ellenőrizetlen fiúhordák Pazar ingatlanokat gyújtanak fel. A vallás, az isten által meg nem zabolázott irigységükben. És nem erőszakolják meg az asszonyaikat, de őrájuk szarvakat aggatnak mégis a ráérős, mézesmázos szavakkal elcsábított nők.
Nem tudta ez az ember, hogy a túlzott rend kirekeszt, és a halálba segít. Ahogy a rendésznő is bizonygatta a mentősnek, hogy ugyan már. Higgye el neki, hogy nem volt szüksége a földön fekvőnek újraélesztésre. Mert igenis éber volt, forgott, még fel is térdelt. És bizonyára otthagyta volna az egész hazug kompániát, ha nem halt volna meg. Legalább nem kellett volna hallania a nő negédes szavait, hogy ő mindent, de mindent megtett. Nehogy már a szabályzat megszegésén érjék.
S ezért ennek az embernek jobb lett volna, ha nem rondítanak így bele az ő túlvilági létének első perceibe. Ki tudja, tán éppen a jóistennel fecserészett és nevetett, hogy miért is félt ennyire a kedves kaporszakállútól. Vagy Pétert faggatta, milyen is az élet odabent.
De azt biztos nem tudta, milyen a rend, miféle döbbenetet csal elő. Ha az altestét takarandó, fekete fóliát tesznek keresztbe neki. De úgy, hogy a fóliát tégladarabokkal nehezítették a járdára neki. Pedig hát nem is volt szél, tanúsíthatom. De úgy látszik, a köztéri rendfenntartóknak fontosabb volt, hogy nehogy meglássa valaki a pöcsét annak az embernek. Mint hogy kicsit följebb elkezdje ütemesen nyomkorászni. Még jó, de tényleg, hogy nem látta magát az az ember. Hogy nem tért eszméletre egy pillanatra sem. Bár ha igazak a halálközeli élménybeszámolók, akkor ez az ember láthatta magát keresztbe-feketefóliázva. És igencsak elgondolkozhatott, ahogy én is, hogy hogy lehet ez itt most már. Hogy mi is történik vele, hogy lehet-e csak félig halt meg. És a tégladaraboknak se sokáig örülhetett, mert elhagyott teste mi módon is, miféle csoda folytán tudna felugrani. És kifutni a világból, igen, ilyen csúfság láttán.
És akkor tán odafönt, ha lehetett volna, a halálközeli lelkében végig tudta volna futtatni az egész életét. Az egész rendes életét. És láthatta volna, igencsak nagy marha volt a rengeteg szabály betartásában. Ha egyszer, mikor rájött a szapora, jobb lett volna szilajkodni. Vagy kiscsikóskodni legalább, és fenékkel nem a kőkerítés felé fordulni. Hogy illemtudóan takarva legyen, így személytelenül, és rossz magyarsággal az a fenék. Mert közben, vagy a végén az ürítkezésnek, valamitől megriadt és feldőlt.
Talán egy felháborodott vagy egy játékos kedvű autós húzta rá a kormányt, hogy megijessze. De az biztos, hogy hátradőlt hirtelen, és beütötte a kezét és a fejét.
Pedig neki járt volna a kerítésbe kapaszkodó ürítkezés, habár ez se pontos nyelvtanilag. De ki nem tojja le, ha egyszer járt volna neki. Járt volna telibe kapni az épp mellette gyorsító autósokat a látványával. Hogy bár sérüljön a rend szelleme, de ő életben maradjon. Mert járt neki, mert nem rendszeres köztéri odacsináló volt. Nem volt hajléktalan, valahol neki fürdőszobája volt. És nem volt nagyon piás sem, mert az ép, még nem nagyon agyonhasznált máj szép kis hasat növesztett neki. Messziről világított, szinte hívogatóan az októberi délutánban. Vonzotta a szemet. És nézték is sokan szégyen nélkül ezt a csöpp melegséget. A sok hideg, alig fűtött otthonból kipörgött ember. Csak állt és nézte ezt a szemérmes embert. Ezt a rendnek őrét. Ezt a halálba szégyellősködöttet.
Akinek a vizelete azért lefolyt rendesen, keresztbe a járdáról. A kontrollvesztett hólyag egészen az úttestig juttatta a művét ennek az embernek. Az utolsót.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: