vak vagyok, árván hordom titkait én el a fénynek,
csöndek tengere hátán úszva kibomlik a lényeg,
átkát nem viselem már részeg hajnalaimnak,
színpad lett, ami régen nem volt más, csak a kínpad,
forró tél szele elviszi innen az ébredezésem,
mégis felriadok, nevem újabb létbe be bevésem,
friss havakat rak szívem vastetejére a kezdet,
így nyer meg mindent, aki semmit még sose vesztett,
s így lesz konszolidálttá végül a lázadozásom,
árkaimat betemetve a kincset el én magam ásom,
meg se lelem többé, ám sajnos a kincs se lel engem,
végül ezért lesz majd zaj a csendem, káosz a rendem
Csikai Gábor verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
