
Juhász Zsuzsanna: Szerencse
Te könnyen beszélsz. Te cukros vagy és a vérnyomásod is magas.
Te könnyen mondod, hogy ha szerencsénk lesz, felbukunk, ha nem, akkor felkötjük magunkat, ha kevés lesz a nyugdíjunk.
De én nem szedek semmit. Én nem tudok majd segíteni magamon. Neked elég, ha abbahagyod a vérhígító szedését, és máris várhatod ölbe tett kézzel a trombózist. És ha mázlid van, a rög a szívedet találja meg, és máris összejön egy kis édes szívroham. És ott van a cukrod is. Csak el kell hagynod a gyógyszert. A magas vércukor szinte észrevehetetlen. Csendben öl. Mire észbe kapnál, kómába esel.
De én tényleg nem szedek semmit. A gyomrom vasgyomor, a vérnyomásom meg jóformán alacsony. A növényevő állatok béketűrése van bennem, hisz’ ismersz. És ritkán vagyok indulatos, na. Anyának voltam jó, mondom. Te viszont könnyen haragra gerjedzs, és könnyen nevetsz ki másokat. De meglásd, jól jön ez még, ha elhagyod a vérnyomáscsökkentőket. Csak én leszek bajban. Csak én nem tudok semmit semmivel álcázni.
És mondd csak, ha mégis kötni kell, mit szól a család. Mert a kilógó nyelv, dülledő szem az még csak hagyján. De mi lesz, ha behuggyantunk? Nem lesz az elég nagy szégyen az ilyen, különben tiszta és rendes emberektől?
És gondoltál arra is, lehet, hogy mintát adunk? Vagy előtte a homlokunkra írjuk nagy, piros betűkkel, hogy ne merj követni? Mintha csak a párunkra szólnánk rá, hogy ne szórja a kávézaccot a szemetes mellé. Vagy a gyerekre, hogy ne hagyja elöl a kenyeret, mert megszárad. Ilyen egyszerű lenne? Bár te, figyelj csak! Lehet, hogy addigra tiszteletre méltó lesz ez a kötés dolog errefelé is, nem csak keleten? Ott hagyománya van, és nem is ítélik el. Sőt, még az is szégyen volt, ha az embernek jók voltak a fogai öreg korában.
A fogatlanság volt a dicséretes, hogy ne tudja elenni az ételt az unokák elől. Most meg itt pont fordítva van. Fogának lenni kell annak, aki dolgozik. Mindegy, milyen magasra emelik a nyugdíjkorhatárt, te. Én még soha ennyi fényes, vakító szőke, barna, fekete hajú nőt nem láttam, hiányos fogazattal, ráncosan. Persze, mert a hajfesték olcsó, igaz. Én is csak akkor szaladok a méregdrága fogorvosunkhoz, ha elöl mozog. Kit érdekel a rágás? A szám megoldja valahogy. Csináljon valamit ő is, ha én megkeresem a betevőre valót, nem?
A bűntudattal pedig hagyjál. Biztos, hogy nem lesz nekik. A családnak. Vagy lesz, de nem sokáig. Hát nem erről szól az ember? Az ember történelme? Hogy hogyan keveredjen ki a bűntudatból? Hogy hogyan sikálja el a saját felelősségét, és mutogasson bátran másokra előbb. Vagy utóbb. Mert élni kell, szívem. Az ember előbb vagy utóbb megéhezik, megszomjazik, kefélni kell. És máris visszacsábult a jelenbe. El a jövőtől, el a nagy gondolatoktól, lásd be.
Én csak a szüleinket sajnálom. Már ha van valami túlvilági élet, igencsak el lesznek keseredve, ha látnak majd minket. Nekem jó anyám volt, kereste a kedvemet. Apám meg mindig történeteket mesélt. Mintha minden csak azért lett volna vele és körülötte, hogy aztán elmondja azoknak, akiket szeretett. Úgy látszik, mi voltunk azok.
Látod, ez még soha nem jutott az eszembe. Hogy a történet kincs. A legdrágább a világon. No de mi, nem tudom, gondoltál-e rá, ki leszünk űzetve a temetőből. Nekünk itt csak a temető árka juthat. Bár én itt kérhetek szóratást is bárhová. De neked ott vidéken, odahaza papod van. Kíváncsi vagyok, mit talál ki, hogy te mégis a kerítésen belülre kerülhess..És legalább, kérlek, most ne szólj rám, hogy minek akarom tudni. Minek ütöm bele a túlvilági orrom am ások dolgába.
És te. Nem lehet, hogy addigra lesznek embermentő alapítványok is? Tudod, most még csak összevert, félholt állatokat szednek össze. No de lehet, hogy addigra mi is sorra kerülünk. Befekszünk télvíz idején egy árokba. Jól összebújunk és nézünk. Nézünk azzal a nagy, hűséges emberszemünkkel.
Mert mért? Nem mi, mi vagyunk hűségesebbek a kutyáknál? Hűebbek az emberhez, eltartva a munkánkkal azt, akit kell.
Anélkül, hogy tudnánk, velünk ugyan mi lesz.
Néhány év múlva.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: