VERS

Rigó Tibor: [Tavasztól terhesek…]

Tavasztól terhesek duzzadó ágaik a fáknak
téli álmaiktól már fakó
kabátjaikat tépő szélvihar
az élni akarásnak
nem vethet gátat
lám mind élni akar
megindult keringésükből
mézgás rügy fakad
hogy a port seprő böjtiszelek majd
Istentől lopott
zöld szalagjaikkal
játszadozzanak
a szürke lángot lobbantó barka ágakon megülő gyermeki napsugarak
pókhálós játszóterén megálló szög tekintetem és
beidegződött karlegyintéseim sem állhatnak ellen
a szívemben zajló jégrianásoknak
bennem szétfoszló dércsipke kesztyűk
úsznak el messzire
hogy felbuggyanó
emlékeid átcsapjanak
már ezüstös fejemen
egyszer volt koratavaszok emlékén tengődő lelkem
azt súgja
sosem feledem
és a szürke barka lángok
tavasz tüzét lobbantják fel bennem
pernyéje marja vörösre szemeim
ettől hull a meglazult földre
ilyenkor a könnyem
egyszer volt tavaszom
zöldet bont bennem.

Rigó Tibor verse legutóbb a Szöveten: