Budai Rudolf: Az öreg festő és az ő fehérnyárfái (Gecse Árpád, 1900–1999)

A hófoltok  a bokrok alá bújva szennyes rongyokként küszködtek a  csiklandozó nap sugaraival. A felszántott föld rögei szétomoltak az  öreg festő léptei nyomán, aki  a Kiskertek alól nézett szét az ébredező világban. Az öreg festő ismerte jól ezt a tájat.  Ebből nőtt ki, ez táplálta már őseit is, akik a messzi Gömör vármegyéből ereszkedtek alá a Jászvidékre pár száz éveknek előtte. Abból a Gömörből, ami ott van fent, valahol, ahol – Mikszáth Kálmán szerint – már nincs  erdő, nincs szántó, nincs legelő,  nincs más, csak kő…Itt a redemptiós nyakas makacs  jászok földjén a kövek helyett  búza, élet sarjad a fekete földből és az öreg festő  minden sejtjében érezte ezt, érezte az ősök szorgalmatos munkáját és igyekezett , hogy méltó legyen azon évszázados hagyatékhoz, amit a rég elporladt ősök, a Gecsék, Patakiak, Borsányiak őrá hagyományoztak. A föld, a birtok azóta éppúgy széjjelmállott az időben, mint a hófoltok a bokrok alatt… Az öreg festő  megadóan sóhajtott egyet az elmúlt  időkre, az elmúlott ősökre, felállította állványát az Ér alatt és előszedte festőszerszámait. Nézte a tájat, nézte az Éralját, ami az ő  gyermekkorában még a zabolázatlan Zagyva valamely csavargó ágaként szabadon kóborolt errefelé. „Vajon miért nevezték öreganyáink még Alsószentgyörgyön is Tarnának a Zagyvát?”  — ezen elgondolkodott. Hm… Itt van az ő kiskertje is, ami négy-öt fehérnyárfán kívül nem szolgált semmi hasznos termőfával. Sem magbaváló, sem veresszilva, sem besztercei, de még a környékünkön csak fosókaszilvának aposztrofált Mirabella sem termett az öreg festő birtokán. Az ő igazi „aranybányája” a felsőszentgyörgyi határban volt a Bánhegyen, ahol is az általa „bánhegyi karcos”-nak elnevezett  bort érlelte a jó barnahomok, a jászsági napsugár  és a gondos munkáskéz.  Az alattyáni kiskert fehérnyárfái modellként szolgálták az öreg festőt; „Művész úr, miért nem vágatja ki ezeket a semmirevaló nyárfákat?”, kérdezték tőle gyakorta. „Azért fiam, mert ha kivágom, eladom vagy eltüzelem, akkor csak egyszer hoznak nekem hasznot. De így  a maguk szépségében meghagyva,  bármikor  megfesthetem, és mint műalkotást sokszor adhatom el  őket.” Igaza van Művész úr… Ezek a  fehér nyárfák mindmáig megvannak, pedig  nagyot fordult a körülöttük a világ, és a világgal a Kiskert. Megvannak, élnek és emlékeznek. Emlékeznek, és talán ilyenkor tavasz közeledtén, a csillagfényes éjszakákon összesúgva kérdik: „Hol van az öreg festő, aki egykoron oly sokszor megfestett minket?” És valóban, barátaim az Úrban, kérdem én is: hol van az öreg, hol van a fiatal festő, aki újból felfedezné és megfestené a fehérnyárfák  szépségét? 

2023. február 19.

Budai Rudolf prózája korábban a Szöveten:

Budai Rudolf: Szent Mihály-napi emléktöredék