Handó Péter: Stációk (10/14)

10.

Márk megtorpant. Ilyet ő még soha nem tett. Megfeledkezett a cechről? Megtapogatta zsebeit. Laposan simultak a testéhez. Szégyenteljesen állt. Fizetésképtelenként tárta szét a karját.

– Hívom a rendőrséget – emelte föl a telefonját a pultos nő.

– Várjon! – kérlelte.

A nő telefonja megszólalt, érces férfihang szűrődött ki belőle. Márkot a szél éppen akkorra érte utol a terhe kiforgatott otthonával, s nyomta a lábához a dobozt. Aztán elengedte.

– Nekem kell ezt befejeznem – suttogta maga elé, mint aki megvilágosult. – Az ember már csak önmagát válthatja meg. Mindenki egyedül. Mindenki magányosan. Mindenki a saját keze által. – Fölnézett. – Hallja?! Kisasszony, várjon! – szólt a nőre, de az már, mintha fölstrófolták volna, megtorpanásra kényszeríthetetlenül mondta a magáét a telefonba.

Márk szinte ösztönösen elkezdte a csuromvizes zakóját kigombolni, levetni. Hanyag eleganciával a pultra dobta. Csattant, akár egy ostorcsapás, miközben kifröcskölt a szövetéből valamennyi vizet. Leguggolt. Ujjai megtöretését ismét érezte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a duplára kötött fűzőket kioldja, kilépjen a cipőjéből és a zakója mellé tegye. A nőnek erre már elállt a szava. Csak ennyit hebegett a telefonba:

– Vetkőzik – s kinyomta a készüléket. Tágra nyílt szemekkel figyelte, meddig megy el a vendég.

Márk kicsatolta az övét és megszabadult a nadrágjától is. Majd az ingjétől, az atlétatrikójától, a zoknijától, a pillangómintás gatyájától.

– Kérem, ne csinálja ezt! – sopánkodott a nő, s letúrta a pultra kerülteket.

– Ennek így kell lennie. Ossza szét!

Handó Péter sorozatának előző része a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (9/14)