Handó Péter: Stációk (9/14)

9.

Márk meg se próbálta fölvenni a képlékennyé vált dobozt. Keresett két vastagabb letört ágat, jobbról is, balról is alá fektette, aztán így emelte meg óvatosan a dobozt. Tartott tőle, hogy az alja kiszakad, de csak megereszkedett, akár egy hónapok óta növesztett sörhas.

Tiszta középkor. Milyen mókás lehetnék, ha az esőtől ennyire nem félnének az emberek – gondolta. – Magányosan sem élni, sem meghalni nem jó. Nekem különösen nem az.

Hosszan eltűnődött azon, mi nem jó ebben, hiszen mindenki alapvetően magányos lény, ha a saját egyénisége szabad kibontakoztatásának igyekszik érvényt szerezni, a maga szabta mérce szerint él és cselekszik. Az ilyen ember antiszociális. Kiveti a közösség – már ha van. Egyedül való léte tudatában morzsolta el a napjait gyermekkora óta. Mért kellene az utolsó óráihoz közönség? Közösség?

Az alkalmi saroglya két párhuzamosan futó barázdát hasított a park széléig. Ahogy rátért a járdára, egy ideig sárcsíkot hagyott hátra, aztán csak a kopó karók halovány nyomát.

Ismét látványossággá vált a közúti forgalom számára, s így lassító tényezővé. Az a néhány gyalogos viszont, aki felé közlekedni kényszerült ebben az ocsmány időben, legföljebb rápislantott, s már rohant is tovább. Ráadásul az eső új lendületet vett, fokozódó széllel társulva. Mondhatni: dézsából öntötték.

– Az éjjel havazni fog, fehér és tiszta lesz a táj. Tiszta lesz az ember szíve is, mert fölébred akkor. Fölébred önmagára, általam – dünnyögte az orra alatt, a vasútállomás felé tartva. Nem elutazni készült, csupáncsak azt érezte, nem bírja tovább, sok neki ez a teher, még ha az mindenen túl is az övé kell hogy legyen. Elfáradt, és rögvest elbotol újra, onnan pedig már nem lesz képes fölállni. Szíverősítőre vágyott. Egy kis belső tűzre, ami megmentheti önmagába vetett hitét.

Nehezen lépdelt, egyre görnyedtebben feszült előre. Az ágak húzta vonalak közében megjelent a doboz ejtette nyom. Egy-egy kartonpapír fecni már sejtette előrehaladott kopását. De Márk ebből semmit sem érzékelt. Húzott, akár az igába fogott, szemei előtt táplálékot lengetve ösztökélt öszvér. Ösztöne vitte. Végül – alig néhány lépésnyire az állomásközeli első bodegától – megadta magát a doboz, kinyílt az alja és kiköpte a járdára a tartalmát. Márk a hirtelen súlyvesztéstől előre zuhant, a markában szorongatott faágakkal együtt vágódva az érdes járdafelületre. Arcán, térdein lehorzsolta a bőrt, ujjai hasító fájdalmak közepette váltak le az ágakról. Föl akart tápászkodni, de sehogy sem sikerült. Még úgy sem, hogy a sértetlen csuklójára nehezedett. Többszöri kísérletre sem. Oldalára, majd a hátára fordult. Nehézkesen, de fölült. A doboz üresen tátongott felé. Az alján támadt lyukon át látta a szétszóródott holmiját. Maga alá hajlította a lábait. Nadrágja térdénél szépen növekedett a vérfolt. Erős lendületet vett és guggoló pózba tornászta föl magát.

– Végállomás. Tessék kiszállni! – jelentette ki fölegyenesedése közben, és fanyar vigyorba merevedett szájjal megindult a vendégek nélküli italmérő bódéhoz.

A szél egyet-egyet fordított a dobozon, lassan görgette utána. Márk nem törődött vele. Sietősre fogta,  már amennyire bírta.

– Egy felest a kerítésszaggatóból! Vagy mindjárt kettőt!

A pultos nő unottan nyúlt az italért. Legszívesebben lehúzta volna a rolót. Fázott. Bevételt aznapra már nem remélt.

– Adja ide az egész üveggel! – nyúlt át Márk a pult fölött.

Az üveget megkaparintva mohón ivott, mint aki szeszbefojtós öngyilkosságra készül, s azt éppen itt akarja kivitelezni. A nő döbbenten nézte; még az áruja kifizetéséről is megfeledkezett. Tudta, hibát követett el, de képtelen volt megszólalni. Márk egyetlen húzással kiürítette a palackot.

– Másikat!

– Nem – válaszolt bizonytalanul.

– Másikat, ha mondom! – csapott a pultra, összezörrentek a bódé üvegei.

– Nem – tiltakozott egy kicsit határozottabban, és hátrált annyit, amennyit a hely megengedett.

– Hát jó – hagyta rá Márk, mert érezte a fejére ereszkedő ködöt.

Ingadozva ellépett a bódétól. A nő ekkor eszmélt. Előrelendült:

– Fizetni ki fog?!

Handó Péter prózasorozatának előző része a Szöveten:

Handó Péter: Stációk (8/14)