„A költő, a művész nem hazudik!”
– hazudta egyszer, valaki, valahol…

Na, persze!
Hisz költőnek tételezte magát…
Mi mást mondhatott volna?

Ha lett volna mersze,
(mert költőként, az lenne dolga!)
magát mártotta volna
– nem hűs képzelgésbe, a „valóba”
(csókba, ölelésbe, sikolyba, vérbe, gennybe)
– nem ír a tolla
                           ilyet le.

De nem volt kedve.
Vagy, mert a lelke,
– a mutatós fürdődressze –
csak ezen a zsúfolt strandon „nagy szám?
Hisz itt hevernek a placcon napszám
a hercig uracskák s a hadra is sok
                                                       nyafka madam
-ok…

Nem okozat.
(s nincs persze fokozat
                                       sem)
Ebben.

Mert, ha hazugság lebben
a sekély, langyos vízben,
viszkető, elvakart, vörös foltjaid magyarázhatod,
– hiába sikítasz „medúzát”, hogy csípjen,
ahol csak magaddal, magad láttatod,
aki ott áll, az vagy ott.

Egyremegy,
hogy épp csak bokáig, a lábad áztatod,
vagy, hogy lubickolsz a biztonságos partmenti közegben,
vagy merészen kiúszva, messze a nyílt vizekre,
vagy csak úgy egykedvűn fekve
sütteted magad a fövenyen,
vagy arrébb bóklászol a lankás dombokon,
vagy fenn állsz a távoli sziklán…
                                                         – mind, mind hamisítvány!

Ekképp’: nem valódi kép!

Citáljuk, gyakorta szegény költőt:
hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit!”,
és, hogy „vétkesek közt, cinkos, aki néma!”
– fogadkozunk: „tán holnap? de még ma…?”

Játsszuk ezt a „hinta-palintát”.

(Pedig tudjuk, értjük:
– nincsenek kis gazságok, s nagyobbak,
ahogy tisztesség sem „kevésbé”, vagy „inkább”!)

Ha kórus üvölti, ha halkan búg is: 
                                                        „ki-te-rí-te-nek úgy is”!

Csak, aki nem hazudik, az a költő, a művész!
(A többi, az „élni kell” barkács-készletben,
szeg, kalapács, gyalu, fúró, fűrész…)

Vámos Hang György verse legutóbb a Szöveten:

Vámos Hang György: Australopithecus africanus, avagy képzett válaszlevelek egy képzelt – ausztrál-magyar, disszidens írónő – személyhez