PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: A kolónia

Az én kolóniám. Hiába, hogy gyűlölnöm kellene őket, inkább gondolok rájuk.

Hisz’ ők én, én is vagyok, mert bennem vannak. Fogalmam sincs, miféle vírusok, de kicsik, az biztos. És nem szélednek szét, hónapok óta követem az útjukat. Együtt mennek hol ide, hol oda a testemben, de a fejemet még nem hagyták el, talán csak egyszer, a legelején. Nem a fejem nyilallt akkor valahol, hanem a lábam.

                Bár azóta akarva-akaratlan megtisztítottam nekik a terepet a fejemben. Fájó fogamra antibiotikumot szedtem, bár így se kerültem el a foghúzást. Nekik viszont, a számukra kiirtottam minden baktériumot. Riválismentes hellyé nyilvánítottam a fejemet a mikroszkopikus muszmuszoknak.

                Ezért sem értem, hogy is lehetne egy guru útmutatása alapján megtaposni a vírust. Azt csak az isten szeme látja. Különben sem szeret egyedül lenni. Ahogy az ember sem.

                S ahogy elnézem magunkat, jó kis kolónia ez. Összetartanak, alig-alig pisszentik el magukat. Azaz alig-alig okoznak nyilallgatást itt-ott. És egy sapkával tompítani is tudom a fájdalmat.

                S ahogy ma elindultam otthonról sapkásan, bátran. Tudva, hogy velem már semmi baj nem eshet, mert nekem már van. Van egy nagyon szépen kezelhető kolóniám, láthatatlan nyájam, ami terelgetődik énbennem, sorsát követve. Vakon, és főleg valami földöntúli, jóságos hatalomra hagyatkozva, ahogy én is. Hirtelen rájöttem, hogy jobb lenne eltitkolni ezt az egészet.

                S hazaérve olvashattam is, hogy covidos vagy gyanús embernek tilos rendes betegek közé menni. Ki vannak tiltva a szívbeteg, elmebeteg, szülő nők, rákos férfiak kórházából. Pontosan úgy, mintha bárki tudhatná magáról, hogy érintett-e vagy sem. Addig viszont ott van a gyanú, az istenem, segélj meg, mert annyi gyanús ember halt már meg az emberi történelem folyamán, hogy már a szótól is libabőrös lesz a karom és a hátam.

                S csak azt tudom, hogy én nem akarok semmilyen gyanús lenni, semmiben sem gyanús lenni. Nem akarok leválasztódni a nyájaimtól, mint öreg, beteg állat.

                Vagy ha ez, a gyanított kilöketése a sorsom, akkor pontosan, de igazán pontosan úgy legyen, mint egy valódi nyájban.

                Gyors, pontos leterítettség. Fiam-lányom képével csukódó szememben.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .