Ferber Katalin: Az életről akarok írni, ezért egy halálról írok

Kicsit furcsa férfi, jóvágású a maga módján, sokan, talán, vonzónak is tartották…
Csöppnyi faluban nőtt fel öccsével együtt, apjuk hétvégi ivászataikor az anyjukhoz menekültek. Mindig megvédte őket, inkább őt ütötte a férje, a fiaihoz nem nyúlhatott.
Épp úgy lett kamaszból férfi, ahogy a többiekből, rengeteget focizott, aztán hirtelen megnőtt, kosarazott, apja kitartóan ivott, néhány napra néha eltűnt, s ő mint anyja nagyfia, a vigaszt jelentette az asszonynak.
Nem tudni miért, talán egy fáradt, kapkodó orvos miatt, a rutin vakbélműtétjéből súlyos betegség lett, műtétek sora, csak a nővérkék némelyike ült hosszan az ágya mellett, gyönyörködtek benne, mert jóvágású fiatalember volt.
Főiskola, persze az is vidéken, aztán még egy, közben szeretők sora, de ő nősülni akart mihamarabb, hogy gyerekei legyenek.
Nem szerelem alapján választott, hanem a sürgetésének engedett.
Egyre gyorsabban haladt előre egy kis cégnél, aztán abból nagyobbat csinált, s mire észrevette, már ő volt az igazgatója.
Gyönyörű gyerekei voltak, s bár ritkán ment haza éjfél előtt, lassan, de biztosan gyarapodtak, a hétvége kiemelt programja pedig az volt, hogy ő főzött az egész családnak.
Nyaralni is mentek, egyre messzebbre, a gyerekei csodaszép lányokká cseperedtek, a nagyobbik okos volt, a kisebbik pedig szép és fékezhetetlen.
Aztán két évtized után elfáradt. Mindenbe belefáradt. A lányai ugyan nagyon másképp, de felnőttek lettek, a nagyobbik önállóan élt, szakmája remek művelője volt. A kisebbik, a mindig fékezhetetlen és szélsőséges, egy elbűvölő semmittevővel élt, három gyerekükkel, s ő rettegett, hogy saját apja kacsint vissza a kisebbik lánya választásában minden nap.
Több mint két évtized után úgy döntött, hogy kiszáll a darálóból, önállósítja magát, s talán ugyanazon a napon, amikor beadta a felmondását, otthon is felmondott a feleségének.
A lelke mélyén azonban bízott, mit bízott, hitt abban, hogy attól a naptól másféle életet fog teremteni magának.
Igen, a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán ez sokkal nehezebben ment, mint gondolta. Abban azonban biztos volt, hogy igazi, addig sohasem tapasztalt teljességet, vagyis szerelmet fog találni.
Nem tartott soká a keresés sem, biztos volt benne az első pillanatban, amikor meglátta Őt, hogy ez sikerülni fog.
Az önálló cége ugyan még alig működött, s közben kisebbik lánya magára maradt a három gyerekkel, így új szerepbe került, de derűsen, örömmel csinált mindent, hiszen úgy érezte – bár ezt kifejezni nem tudta senkinek –, hogy a helyén van, meglelte igazi társát végre, s ennél több neki nem is kell.
Nehéz volt az összecsiszolódás, de egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy feladja. Jócskán elmúlt már ötvenéves, valóban új életet akart, s miközben órákig hógolyózott a három unokával, mindvégig Vele volt gondolatban.
Csak hinni kell, gőg nélkül és odaadóan. Minden rendben lesz majd, sokkal jobb lesz, mint most, bár néha elbizonytalanodott, mert kedvese korántsem osztozott az optimizmusában.
Két temetésre kellett mennie egy héten belül. Az elsőn az apját temették.
Öccsével is akkor beszélt évek csendje után először hosszabban, derűvel nyugtázta, hogy mindenben hasonlóan gondolkodnak.
Nem sok idő telt el, s egy nap furcsán érezte magát. Aznap nem voltak az unokák vele, nem kellett értük mennie se az óvodába, se az iskolába.
Ólmos fáradtság telepedett rá. Képtelen volt bármit tenni.
Arra várt, hogy végre Vele beszéljen legalább telefonon. Este összeszedte magát, felhívta Őt, neki is nehéz napja lehetett, kivételesen elhárította a hosszabb beszélgetést.
Beszélgettek egy keveset, aztán visszajött az ólmos fáradtság és minden hirtelen elsötétült.
Végleg.

Ferber Katalin prózája legutóbb a Szöveten:

Ferber Katalin: Rabu hoterü (Love Hotel)