Ápolt, megnyerő külsejű férfi. Tekintete barátságos, csak a lábával nem tud mit kezdeni: egyfolytában föl-le rázogatja.
Néz rám mosolyogva, kérdezi, mit szeretnék tudni róla. Érdekel-e, hogy ő szociális otthonban dolgozik, mindig éjszakás, mert akkor nyugi van, no meg nincs főnök, kollégák is csak a túlsó épületben vannak.
Először féltem ettől a munkától, mondja, s hangosan kortyol a kólájából. Aztán gyorsan rájöttem, hogy nincs mitől tartanom, hiszen az itt lakók kedvelnek, hálásak nekem.
A többségüket nem látogatja meg senki, nem azért, mert ez lehetetlen, hanem mert végre lekerült a család válláról a teher, azért költöztették ide őt, hogy az intézet gondoskodjon a megöregedett nagymamáról, nagynéniről, testvérről.
– Itt engem minden bentlakó szeret. Velem ők sohasem vitatkoznak. Persze, igyekszem, hogy soha, semmivel se bántsam meg őket, ami néha nem könnyű.
– Tudja, érzékenyek, többen sértődősök, elég, ha nem a megszokott mosolyommal szólok, hogy jöjjenek az ebédlőbe, némelyikőjüknek rögtön könnybe lábad a szeme.
Szeretem az idős hölgyeket. Velük soha, semmiféle gond nincs. Még nem tehetetlenek, mindenki el tudja magát látni. Nagyon örülnek, amikor az én műszakom jön, van, aki otthonról küldött süteménnyel kínál, van, aki a folyosón már messziről integet. Ez az én világom.
Vannak köztük tetszetősek, hogyne lennének, s felnevet. Kedvelem, amikor valamelyikőjük még sminket is felrak. hogy tetsszen nekem.
Soha nem mulasztom el megdicsérni az új ruhát, a sminket! Nevet, abbahagyja a térde rázogatását, kér egy kávét, és elkomorul.
Amikor látom felcsillanni egyikőjük szemében az örömet, no, az feldobja az én napomat is. Olyan jó hírem van az otthonban, hogy a másik épületből néha átkéri magát valamelyikőjük, persze a nyitottabbak, a barátságosak.
Itt mindent megkapok tőlük, ami a kinti világban soha nem fordul elő.
Néha benézek egy-egy társkereső oldalra, ott is keresem a nálam jóval idősebb nőket, én csak őket kedvelem. Hálásak nekem. Nem járnak rosszul velem, soha, egyikőjük sem bánja meg, hogy igent mondott nekem.
Az otthonban – persze csak titokban –, de van egy-egy komoly rajongóm is. Velük a megszokottnál is kedvesebb vagyok, néha komollyá válik a dolog, de ezt nekem kell elmagyaráznom, mert ők már rég és végleg elmondtak, vagy inkább elfelejtették, hogy NŐK.
Eszükbe tudom juttatni, nagyon élvezem, amikor a szemem előtt változnak meg, csinosabbak, energikusabbak lesznek, visszatér beléjük hajdani önmaguk.
Ebben, persze, nem lehetek biztos, hiszen nem ismertem őket fiatalabb korukban.
Azt kérdezi, s közben kacsint, hogy függenek-e tőlem? Persze, hogy függenek, de nekem ez a jó. Hogy kiszolgáltatottak lennének nekem? Kötve hiszem. Minden diszkréten, kedvesen, konfliktusmentesen zajlik.
Azt, persze, mindig a lelkükre kötöm, hogy erről soha, senkinek egy szót se az otthonban. Az ő érdekük – s megint felnevet.
Sohasem akartam nősülni, a gyerekektől egyenesen viszolygok, mondom, jó ez így nekem, hiszen mindenki szeret, tőlem az otthonban csak kérni szoktak, szépen, kedvesen.
Bizonyára nem érti, miért szeretek ott dolgozni. Talán azért, mert én ott mindig mindenki számára a legjobb ember vagyok.
Akkor is, ha csak beköszönök valamelyikőjükhöz, akkor is, ha csak integetek nekik, én vagyok itt a mindig ünnepelt.
Ja, hogy ők kiszolgáltatottak? Nem hinném. Ők döntik el, akarnak-e velem úgymond közelebbi kapcsolatot. Én soha nem kényszerítek senkit semmire. Hogy függenek tőlem? Természetesen. De azt maga nem tudja elképzelni, milyen csodálatos érzés ez! Boldoggá tesz. Nekem így a legjobb, mert itt mindenki szeret.
Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?