Ocsovai Ferenc: Kinyilatkoztatás

Rázd fel őket! Süvöltsön bennük dühödt
orkán és tajtékozzon az acélkék tenger;
támadjon vad zivatar, hömpölyögj együtt
az elégedetlen, utcára vonuló tömegekkel,
amíg meg nem remeg mindenik bátor szív,
meg nem nyílik a föld, le nem szakad az ég,
amikor több milliárd torok egyszerre kiáltja,
zúgja, hogy változás kell és most már elég,
és őrjöngj, amíg ki nem kelnek a holtak
sírjukból bosszúálló angyali harsonádra –
nyisd fel vakok szemét, csöngesd süketek
fülét vagy állítsd a sántát szavaiddal lábra,
és törd szét a mesés, gyémántkemény üveghegyet,
amibe a hatalmasok fagyasztották a bénult világot –
légy fellegpásztor és hozz tűzözönt, kénesőt,
jégverést, homokvihart, amilyet ez a romlott
és kényes jelenkor még eddig sohasem látott!

Rázd fel őket! Gyúljanak fel az olajmezők
és metsző haragodtól dübörögjön az erdők
minden kicsavart fája, köve és gyökere;
légy a kimondatlan suttogásoknak
a remények közt röppenő százfejű
és százarcú szárnyas, mennyei követe;
mormolj pogány éneket, szúrj karót a fűbe,
rajzolj jeleket csapdaként betakart árkokba;
csatlakozz jótékony vírusként szoftvereddel
az értelmet rabságban tartó, ravasz hálózatokra,
és állj fel, hogy lássák, van még őszinte szándék,
és ha félresöpri a csőcseléket: mindez mennyit ér,
és szónokolj emelt fővel, mint Mucius Scaevola,
akinek a sok Porsenna előtt sem ég hamuvá keze
és nem serken ki ujjai közül sem drága honfi vér,
meg dúlj és rombolj, mint egy kalandozó viking,
aki nem rabol, csupán jogos csatájára szomjazik,
a zsákmányon viszont, ha diadalt arat:
hű társaival készségesen megosztozik!

Rázd fel őket! Legyél a kétkedők ostoros apostola:
lángnyelvű, hitében szilárd, akarattal felkent próféta,
aki büszkén ront ki ellenfelei elébe megmutatva,
hogy ő nem csak távoli kísértet, hanem manapság
is születnek még meg nem alkuvó harcosok néha,
akkor is, ha a fennhéjázók, hetykék és okosok
fintorogva, felszegett orral fordulnak el tőled,
mert sértődötten megérzik, homlokukról
a szentségnek látszó bazári hazugságokat
áldozatos verejtékeddel le hogyan törölted,
és folyóként fusson ki titkos műhelyeidből
az éjszakánként kristálytisztára csapolt dac,
meg legyél te a faltörő kos, amikor a Közöny
erődjének néma, cápaszájú kapujába szaladsz,
és ha attól félsz, hogy a szigorú, dekára kimért
parancs-ízlés félredob majd és gyorsan megun:
hasíts villámokat a magasban – hajtsd igádba
az elemeket és küzdjél utolsó háborúdban úgy,
mint egy Thor, Zeusz, Jupiter vagy agg Perun!

Rázd fel őket! Vegyél el tőlük és taposs
szilánkosra mindenféle zajos masinákat,
hiú maskarákat és zsibbasztó, izgató szereket;
forgasd meg az Idő megfeneklett gőzhajójának
gépházában a berozsdásodott kormánykereket,
vagy döngess vasajtókat és verd fel álmukból
a magukat szürke odvakba vackoló,
kétségbeesetten tékozló városokat,
és hívd össze kopogó bőrdoboddal
a bolygó mindegyik sarkából a léttel
vígan s önfeledten táncoló táltosokat,
akikkel addig ropjátok, amíg a csupasz
palackból ki nem szabadul a dzsinnként
a sivatagban hagyott ősök dübörgő dala,
amely vádlón int felénk, hogy ők nem ezt
szánták nekünk, amikor rájuk mosolygott
egykor az emberi faj paradicsomi hajnala,
amelyet te is olyan mohón szívnál magadba,
ha nem szennyezne a sugárzó, kába kiéltség,
aminek díszes szarkofágjára gondolatainkat
és elménket tudatlan, fekélyes kezek vésték!

Rázd fel őket! Pusztítsd el Szodomát, Gomorrát,
Párizst, Amarnát, Szübariszt, Ninivét és Rómát,
de vigyázz arra, hogy ne feszítsd túl s ne nyúzd
esztelenül a Teremtés érzékeny mozgatórugóját,
viszont ne is csússz a porban és ne is hajts fejet
a Tunyaság, Dőreség és Gőg istenhármasa előtt,
hanem tépjél szét minden pergament és kártyát,
amely boszorkányos ákombákomai mögé rejti
az irigyet, a gonoszt, a kapzsit és bölcselkedőt,
hogy lelkiismeretük is úgy ébredjen öntudatra,
mint értelmük, amikor a tiltott gyümölcsből ettek,
hogy belássák valahára: gaztetteik és tétlenségük,
mint a rossz házasság: reszkető tébolyba vezetnek,
miközben mindenki repedezett körmével kaparja
a romos téglák közé azt, amire leginkább vágyik –
bár akinek háta sebhelyes és önmagát csalja meg,
sohasem juthat el a hősöket jutalmazó Valhalláig.

Rázd fel őket! Feleselj a szelekkel,
keltsél sűrű hózáport vagy vonszolj
az ördögi gyárak és bűnös negyedek
fölé komisz, mennydörgő förgeteget,
és áraszd el újra lüktető, érchegyeket
rengető ábrándokkal a szégyenkezve
mélységbe temetett, pókhálós kebleket,
mert nem lehet vége – nem lehet ennyi,
hogy a szebbik énünket a balgaság önző
férge így, lassan szopja, rágja és emészti;
kell még legyen rokoni pillantás az Úton,
aki ezt a tompa, idült sorvadást nem tudja
rángó szemmel, sziklává dermedten nézni,
és aki önként szegődik melléd, ha tomboló
hangodtól hullámzik és inogni kezd a talaj,
és kell még olyan, akit nem rettent
vissza talán a tüdőd kazánjából
fölmorduló konok és izzó robaj,
hanem elsők közt fog ácsfejszét ragadni,
hogy veled együtt építsen fel és nemzzen
egy új és jobb holnapot, hogyha lemosták
az elgyötört, lázas arcokról a zöldhályogot
és az émelygő gyomrokból a savas mérget.
Rázd fel őket: rázd fel végre csömöréből
már ezt a sivár mocsárba süppedt,
léha, lomha, semmirekellő népet!

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: