A csend emberi gesztus,
akár a tagolt beszéd,
a hangsorok fogköze,
a némaság abortusza.
Képes akár várakozó,
sejtelmes, fenyegető,
puha és meleg is lenni.
A csend egyénre szabott,
az én csendem az,
amikor a hangszedő tűje
leereszkedik a bakelitlemezre,
s fut még néhány barázdakört,
míg valahol a múltban levegőt vesz
Saljapin esetleg Benjamino Gigli,
fölzeng a Szabadság-kórus, a Török induló,
vagy ahogy épp kanyarogva bezakatol
szobámba a Chattanooga Choo Choo.
Köves István verse korábban a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
