Lauer Péter: Kiáltás

Látom osztályok elméit még egy szendvicsért
áhítozni a földszinti büfé állott levegőjében,
kik a félhomályos folyósókon vonszolják magukat
két tanóra között,
tudás és nem-tudás között,
megmeredve állnak a feledékenység vitrinjében,

kik megsimogatják a felázott falakat,
-Ó, csodás környezet-,
a színes penészfoltokat
ujjaikkal rajzolják körbe, közben énekelnek,
itt egy emberarc
egy kutya lábnyoma,

kik összegyűlnek apró kupacokban az udvaron,
hogy perc múlva szétszóródjanak, majd gyűlnek újra,
egy kaleidoszkóp forgatógyűrűjében,

kik figyelik a kémia ötösüket elégni egy Bunsen-égő lángjában,
jönnek a templomokból, sorjáznak kétszintes
házaikból, jönnek a sáros utcák feneketlen mélyéről,
minden nyitott mondat végére
esélyegyenlőség-jelet tesznek

kik a szürke épület árnyékában szájból rágót cserélnek,
elpöffentik az első cigarettát, a szégyen és
a lebukás fenyegető infravörösében,

kik magukra ismernek Archimédeszben vagy Kodályban,
lázasan söprik a tudás morzsáit, vagy eldobtak
rég partvist és lapátot,

most jönnek,
hozzák súlyos kellékeiket,
történeteikben is szépek.