Handó Péter: Alkony

Árnyakat hizlal az alkony.
Horizonton túlra hatol
az utolsó fény utáni
sóvárgás is.
Kell egy ember, hogy sóhajtson
helyettem – itt vagy valahol –,
mert nincs már mire várni,
a sötétségbe átvisz
az éj.
Nincs több grátisz,
meg ezért vagy azért élj.

Árnyak szegélyezik a tájat.
Csontsovány testünkre hajol
a ránc.
Valaki még megbocsáthat,
hogy mélyül a sánc,
és a bánat
– mint guanón a kor –
úgy szagol…

A délután alkonyának
befellegzett.
Bomlanak a testek,
akár az árnyak.

Derülök e tetten.
Sóhajts helyettem!

Villan a lélegzetzárlat.

Várnak.

Zárnak.

Handó Péter verse legutóbb a Szöveten: