Lábakkal születünk és megyünk rajtuk. „Ecce homo!” Mert amikor az első tudatos lépést megtesszük, abban a pillanatban döntünk a felől: Elindulunk. Talán nem is tudjuk, hogy mit cselekszünk.
A minap, elég sokat morfondíroztam e tárgykörben: Mitől adja fel az ember azt a szokását, hogy négykézláb jár, hiszen ebben a pozícióban mozogva is mindent elér és mindenhova odaér?
Ha jól meggondolom járni sokkal nehezebb, mint mászni. Négykézláb az ember stabilabb, nem beszélve arról, hogy egyes tudósok szerint állítólag nem is olyan a testfelépítésünk, hogy felegyenesedve járjunk. Mégis, mi valami belső kényszer folytán felegyenesedünk és lépünk.
Bal, jobb, bal, jobb! Sokat figyeltem a kis pulyákat és a mai napig bizton állítom, hogy a nem ezek miatt az indokok miatt állt fel az ember. Azt a dumát is nehezen veszem be, hogy egyszerűen lemásolja a viselkedés mintát. Arra gondolok, hogy a körülötte két lábon járó emberek frusztrációt váltanak ki benne, és mintegy vizuálisan kényszerítik, hogy felegyenesedjen. Rizsa. Nem hiszem, hogy ez akkora kényszert alkalmazna arra, hogy a kis purdé felállva közlekedjen.
Feldmár András tökéletesen rávilágított ennek a problémának a megoldására.
Egyik előadásában azt mondta, nem kell kényszeríteni a gyereket pl. szobatisztaságra! Hát csak nem gondoljuk, hogy a kicsi fiunk húszévesen pelenkába fog kakálni? Ezen jót lehet nevetni, de ha jobban belegondolunk akkor sírni is lehet egy kört.
Szóval, hogy visszatereljem a gondolataimat az eredeti mederbe ahhoz, hogy úton tudjunk lenni, nem kell feltétlenül felállni.
Desmond Morris azt mondja az őseink azért kezdtek el felegyenesedni, hogy kilássanak a szavannák magas füvéből. Így jobban észrevehették a ragadozókat, akik előszeretettel vadásztak rájuk miután lejöttek a fáról. (De minek. Ha ott maradtak volna, nem lenne ennyi gondunk az biztos.)
Az én gyerekeimnek nem kellett félnie, semmilyen ragadozótól mégis felegyenesedve járnak. Anno azt is megfigyeltem, hogy az ember fia ugyebár imbolyog, csetlik-botlik, de sokkal boldogabb, mint négykézláb.
A lányom – szó szerint, amikor először elindult – csak úgy, érezhető volt a felém áradó büszkesége, ahogyan rám nézett.
– Látod apa? Tudok járni.
Nem kapaszkodott belém, hanem megfordult és a kiindulási pont felé topogott. Úgy gondoltam vissza a nagyanyjához, bár már azon is meglepődtem, hogy nem akart belém kapaszkodni. Nem félt a nagy utazástól, amit a lábain, egyenes derékkal megtett. Nem. Akkor döbbentem rá, hogy ő akkor boldog volt, mert tud járni. De miért?
Pár másodperc múlva már tudtam a választ, ugyanis ő nem a nagyanyjához igyekezett, hanem egy váratlan fordulóval kikerülte őt, és az ajtó felé vette az irányt. Simán átlépte a küszöböt, és nekiindult a nagyvilágnak. Meredten néztem, ahogy a kis ember nekivág annak az útnak, amit még alig ismer.
Utak.
Ha belegondolok akkor ebben egy olyan direkt tanítás húzódik amilyennek ritkán lesz szemtanúja az ember az élete során. Ez pedig a kezdet, ami nem más, mint maga az út.
Mert az út abban a pillanatban születik, amikor felegyenesedünk, és fejünket felemelve elindulunk.
Morrisnak igaza volt abban, hogy ilyeténképpen kilátunk a fűből, azaz, a perspektíva, amin keresztül a világot látjuk, megváltozik. Négykézláb az ember a földet szemléli, meglátja az apró bogarakat a vele egy magasságú dolgokat, megfigyelheti az ösvényeket, amiken egyik helyről a másikra juthat.
Földközelben az ember inkább a kiszolgáltatottságát érzi meg legelőször. Csak gondoljunk arra a mondásra, amikor valaki pl. „padlót fog”, vagy „csúszik-mászik”, mindkettő egy megalázó helyzetre utal.
Abban inkább hiszek, amit Jung állít, hogy létezik egy kollektív tudattalan, ami predesztinálja az embert arra, hogy elődei tudását tovább bővítse, ennek az alapja pedig a perspektíva szélesítése. A belső kényszer eredhet ebből a gondolatmenetből, bár erre is mondhatjuk, hogy pont annyira fiktív, mint az összes többi.
Én a magam részéről a tapasztalásra hagyatkozom. Számomra az a gondolatmenet sokkal értelmezhetőbb, amit láttam a gyerekeim szemében. Ez pedig az a tény, hogy boldogságot érzünk abban a pillanatban, amikor elindulunk.
Nem megfelelni akarás, nem belső kényszer, ami a tudattalanból ered, és nem is azonosulási vágy hajt bennünket. Pusztán perspektívát váltottunk.
Az, ahogyan elindulunk számomra azt jelentetti, hogy megszületett az út, amelyen megismerhetjük a világnak egy másik síkját, ami felfelé vezeti a szellemet. A szellem az, ami motiválja, a megismerés szelleme. A magasabb rendű ideák felé törekvés, bár ez ebből a példából nevetségesnek tűnő állítás, de számomra nyilvánvaló motivációja a felegyenesedésnek és a járásnak.
Fixa ideám, hogy az ember keresi a magasabb rendű ideákat, és mikor már nem képes nőni, azaz befejezi a fizikai kiteljesedést, a szelleme még magasabbra tör. Amíg fizikálisan fejlődik, az utakat tanulja s a földi világban keresi önmaga tükrödőzéseit. Keressük a határokat – gondoljunk csak saját felfedező korszakunkra, amin mindnyájan átestünk, attól a pillanattól fogva, amikor elindultunk a nagyvilágba. Pillantsunk egy villanásnyi időre, erre a földgolyóra és máris meglátjuk az égbe nyúló tornyokat, ami az utak ég felé törekvését is jelképezheti.
Régen két dologért építettek magas tornyokat.
(Na, jó. Nem két dologért, de én kettőt tartok fontosnak.)
A tornyok egyik funkciója a látás kiszélesítése, a látóhatár megnövelése volt. A másik az istenhez való vágyódás. Gondoljunk csak a szakrális tornyokra, amit elődeink hagytak hátra.
Manapság már azért építkezünk felfelé, mert az utak annyira összetorlódtak, hogy helyszűke miatt felfelé próbálunk kitörni a fojtó gyűrűből. Ezért építünk felhőkarcolókat. Ezek a mai templomaink. (Mármint a fizikális vetülete, mert a transzcendenst ma a televízióban találjuk.)
De vissza a földre. Szerintem az út megszületése az ember sorsának megszületése. Az út léte az ember választásának lehetősége. A léptek meghatározzák a válaszainkat azokra a kérdésekre, amiket még születésünk előtt teszünk föl magunknak.
– Honnan hová akarunk jutni? Mit és hogyan akarunk megismerni az ideákból, ami egyben tartja és mozgatja a világegyetem összes csillagát, és galaxisát, amit magunkban érzünk.
Ha nem érezzük magunkban a kozmikus igazságok mozgatórugóit, szerintem soha nem egyenesednénk fel. és soha nem jutottunk volna el ide, ahol most van ez a törékeny faj, melyet úgy hívunk: ember.
Nem születnek festmények, szobrok, nem születnek találmányok melyekkel gyorsabban haladunk az úton, a zene csak egy vészt jelző üvöltés lenne. Semmik sem lennénk csak biológiai lények, akik szaporodnak és öntudatlanul teszik a dolgukat a világban.
A szellemünk az, ami arra késztet: Álljunk fel, lépjünk a világ felé, hogy azon keresztül megismerjük önmagunk létének célját és természetét.
Isteni énünk megtalálásának lényege az út, és az utak, amin járunk, mert a választásaink határozzák meg a megismerés természetét.
Vannak keresztutak. Döntenünk kell, merre? A döntést több dolog is befolyásolja, de én megint csak két dolgot említenék, ami fontos.
Az egyik, hogy csak abból az ismeretből meríthetünk, amit eddig tapasztaltunk az útjaink során. Van egyfajta leszűrt tudásunk, aminek a lényegét a megtett útjaink során szereztünk és kellőképpen relatív ahhoz, hogy ne bízzunk benne teljesen. De akkor mire lehet hagyatkozni a döntéseinkben?
Az utunk folyamán gyakran hiszünk igazságokban, amik meghatározzák a további lépéseinket addig, míg egyszer csak rádöbbenünk, hogy az idea vagy hamis, vagy csak egyszerűen túlnőttük.
Ekkor állunk a keresztúton. Vagyis a keresztutak éppen akkor születnek, amikor egy alacsonyabb rendű igazság hiányosságainak felismerése rávilágít egy magasabb rendű igazság létezésére. Bár még nem tapasztaltuk meg milyenségét, tökéletesen tisztában vagyunk a létezésének tényével.
Mondandóm végén számomra két fontos dolog látszik kikristályosodni.
Az egyik, hogy bár testünk a földön lévő utakon lépked ez nem más, mint szellemünk égi létrájának megtestesülése. Mindig találunk magasabb rendű eszmét, mely arra késztet, hogy tovább haladjunk a belső létrán.
A másik, hogy az ember legnagyobb motivációs ereje a kíváncsiság, mely vele születik, s predesztinálva van az érzékszervei által.
Úgy fent, mint lenn.
Kabdebon János esszéje legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?