Soltész Dávid: sankszék

egyiken rólad ábrándoztam,
másik üresen várt,
hogy helyet foglalj.
mellettem.
velem.

kortyok zúdulnak
hangszálaim otthonát csiklandozva,
mosolyod megdermesztette
a fejemben élő fantomképeket,
hajléktalanná téve őket.

immár csak mosolyod kering ereimben,
borral vegyítve,
amitől mindig félek,
mert utána már semmitől sem.

remegő testem ámulatba ejtve,
mámorban teng-leng, hisz
e szempárban,
belső vigyorgásomból
létem majd ki csattan,
hatszor meghalt és
visszatért egy pillanat alatt.

kényelmesen közeledhetnél,
éjszínű sankszékhez,
biztosan unja,
monoton létet, akin minden
lelki hegekkel teli páciens megnyugvást lel.
töltsd hát fel élettel!
a mellette ülő,
rád váró,
szívét kitáró,
látogatót is,
kinek két karod lenne pihentetője,
s combjaid ellenkezője.