Ocsovai Ferenc: Rozmáragyar
A parton fekszem, és ez minden éjjel így van.
Társaimat bömbölve, visítva hiába is hívtam.
Néha felbukkant bár egy bálna, vagy egy orka,
mégsem tudtam, merrefelé is távozott a csorda.
A parton fekszem, várva, hogy a nap majd felkel,
hogy végre találkozhassak a gömbölyű tehenekkel,
miközben tudom, hogy a győztes, domináns hímek
ugatása imponálóbb lesz úgyis, mint a gyönge rímek.
A parton fekszem. A habok közé csobbanni oly jó volna,
amíg, hogy ormótlan zsír-testem egy kecses oroszlánfóka
szépségével vetekszik, azt érezhetném, és lágyan siklanék
a tenger felszínén, hogy leperegjen rólam minden hordalék.
A parton fekszem, látván, egy lomha bádog-óriás közeleg,
amit hajónak mondanak, és a fedélzetén öldöklő szörnyeteg
utazik, amelyet embernek szólítanak, mégis állatias módon
gúnyolódnak messziről az osztályrészemül juttatott sorson.
A parton fekszem, és vasszigonyoktól sajog mindenem.
Nem kérem, hogy igazat adj, sem, hogy higgyél nekem,
de esélyem sem volt elfutni, mert rosszkor, rossz helyen
álmodoztam, és túl késő már, hogy mindezt jóvátegyem.
A parton fekszem, de már csak fehér csontváz vagyok,
amiről minden húst lerágtak már a falánk albatroszok,
ékességemtől pedig a kapzsi, vérszomjas
orvvadászok megfosztottak már csúnyán,
így amit lefűrészeltek belőlem, ott porlad most
valahol egy különc műgyűjtő kiszikkadt polcán…
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
