meglopnám még hajnalaim dalait, de a tenger
rég nem hullámzik fel az égig, hát kikiáltok
egyszer, hátha a csend szétterjed, s elnyeli mindazt,
mit neki adtam a lételememből, sok csoda történt
újra azóta, hogy ezt tettem, szemeimben a kétely
így kúszik fel, a végzet kőfalait beteríti,
s álmos ködpamacsok közt száll fel végül a titkok
fellegeit lerabolni, ha mámoros életem ébred,
nem hullik rám széttört fénye a felriadásnak,
mért is hullana, vágyak sűrű erdeje védi,
s hollók hordják lázait innen messze mezőkre,
én már nem követem, mert nincs hova mennem, a lángok
elhamvadtak, s füstként szálltak szét, szavaikban
felharsan még néha a tenger, majd kitörését
várja az árnyas reggelnek, de születni nehéz lesz,
majd megtörni az átkot lassanként lehetetlen,
rám páráló fellegeket kell hordani szerte
Föld tavaszába, a poklok megnyitják kapuik mind,
s lassan mennyé omlanak össze, letépni, ha tudnám
maszkomat, én megtenném, csak már annyira régen
kővé lett arcomra feszült, hogy szinte a bőröm
külső rétege az, hát inkább hordom e terhet