Ocsovai Ferenc: Kulönös szimpátia
Beleszerettem az ősellenségbe.
Legalábbis így tanították az iskolában,
az utcákon, sőt, a focimeccseken is,
hogy ők az ősellenség. Azt viszont
senki sem mondta, hogy az ősellenség
haja szőke, szeme barna, kacaja édes,
és, hogy ő egy cserfes kis diáklány
a Fekete-tenger mellől: a kikötő sarja,
akit sirályok, sziklák, mólók és hajóhadak
vették körül egész életében a régi Tomisban
Ovidius városában, aki úgy kedvenc költőnk
nekünk, ahogy a május is mindkettőnknek
kedvenc hónapunk. Nem mondták,
hogy az ősellenség egy szárazföldre
száműzött sellő, akinek lételeme a só
és a hullám illata, ahogy lételemem lett
nekem is mindegyik este, amikor kiültünk
a Kassai térre a templom mellé egy padra,
és nem győztem hallgatni azt a vidám,
kusza mindenfélét, amit mesélt nekem,
amíg ragyogó tekintetével felmelegített
arra a néhány óra hosszára, és megtudtam
tőle, hogy a román nyelvtan első egyetemi
tanszéke nem a Kis Párizsban, Bukarestben
volt hanem Budapesten; hogy a rózsa meg
a kamilla nem ugyanúgy hangzik náluk,
mint a többi nyelvben, hanem trandafir
és muşeţel: ilyen mindenféle fura szavak,
amelyek illír, dák, trák vagy ki tudja milyen
eredetűek ezen a különösen csengő nyelven,
amit nekünk elvből, hivatalból utálnunk kellene,
dehát nem megy, dehát nem is lehet, amikor őt
hallod ezen az olaszos temperamentumú
hegyvidéki nyelven, amit nem véletlenül;
hanem pont ezért hívtak oláhnak valaha,
noha keveredett belé némi marcona szlávság,
de csak éppen annyi, amennyi még jól áll neki,
és amúgy a mercit sem igazán használják,
mert egyébként úgy mondják: mulțumesc.
Bezzeg a papucs meglepő mód mindkettőnknél
ugyanúgy van, de a pipacs az már nem egészen,
ami még egy közös kedvencünk, de azt mégsem
mondtad (ha már megszólítlak, hisz’ rólad írok),
hogy az oraş magyar eredetű szó és várost
jelent, és még egy fontos szavatok tőlünk
ered: a ţuc (csók). Nem nevetséges valahogy
Ez az egész? Itt ülök egy zuglói lakásban, én,
a pesti éjszakák réme, mint egy Nyársaló Vlad,
mint egy Drakula gróf elvarázsolt, kísértetjárta
kastélyomban, és karóba húzom a vágyaimat,
miközben elmém éhes denevérként szipolyoz
ki minden hozzád fűződő emléket agyamból,
amíg te most is valahol kint szórakozol a Körúton
vagy a zsidó negyedben, és nem-velem nézted meg
a Halászbástyát, a Gellérthegyet, a Margit-szigetet
és a Hősök terét, ahogy nem-velem fedezted fel
a Balatont és nem-velem csókoltad mámorba ezt
a magyar vakációt, ezért most már kezdem érteni,
miért mondta, hogy a gyöngyvirágokon nálatok,
románul nem gyöngyök, hanem könnyek vannak,
amikor a virágok neveiről beszéltünk. Nevetettél
azon, hogy lehet magyarul az orgona egy virág
és egy hangszer neve is, amikor nem is hasonlít;
amikor az minden értelmes nyelvben a török lila
szóból jön, de én mondtam, hogy szerintem igen,
mert én ebben nőttem fel, és különben is,
ebből csinálta Pán isten a legelső pánsípot,
legalábbis egy nagyon hasonló növényből,
amivé szegény Szürinksz nimfa változott.
Ugyanilyen mekegő, vén bakkecskeként
rohantam utánad én is, te süldő teremtés,
mert egy szál tündéri hóvirág voltál lelkem
telében, amit mohón szerettem volna lelegelni,
mert titokzatos, érzékeny és megismételhetetlen
voltál te is. Nem értem, mi van velem. Mindjárt
elmész innen, tán’ holnap vagy holnapután,
és nem látlak többet soha ebben az életben –
vagy talán akkor, ha nyáron utánad megyek
Konstancába, mert úgyis ódákat zengtél róla,
milyen páratlanul csodálatos táj a Dobrudzsa
és a Duna-delta, és mennyire hiányzik neked
a tenger, de talán már ott sem leszel; ki tudja,
hol leszel, de még ha találkozunk is, csak egy
megalázó baráti ölelést kapnék tőled megint,
mintha az a vallomás meg sem született volna,
mert én komolyan is gondoltam, neked viszont
csacska szuvenír volt, amit úgy viszel magaddal
emlékbe, ahogy a gyárkéményeket vitték innen
‘19-ben azon a feketebetűs gyásznapon, amikor
fővárosunk alól a tieid diadalmasan elhaladtak.
Nem kell neked, pedig lenne hely bőven
szívemben. Még egy egész Erdélyt
is bátran hasíthatsz belőle magadnak.
- június 4.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
