Bence Erika: Amikor Te vagy a „más”… (Légrádi Gergely: Falaink)

Sian Heder CODA című 2021-es, Oscar-díjas filmjének végtelen hosszúságú (legalábbis annak tűnő) néma percei mutatták meg számunkra, miként érzékelik világunkat a handicappel élők – ez esetben a süketnémák. Légrádi Gergely Falaink című regényében egy ADHD-s, azaz figyelemzavaros, hiperaktív és beilleszkedésre képtelen kisfiú és az édesanyja ugyanazon jelenségekről szóló, értelemszerűen különböző szemszögű belső monológjai gyakorolnak ránk hasonlóan döbbenetes hatást. Az általuk közvetített nézőpontokból ugyanis a világ rendkívül kegyetlennek tűnik, s nem kell különösebb elmélyülés sem ahhoz, hogy érzékeljük, ezt a világot mi teremtettük magunk köré. A CODA kapcsán sokan tettük fel a kérdést, hogyan lehetséges, hogy „mi” várjuk el süketnéma embertársainktól, hogy alkalmazkodjanak minden tekintetben az általunk képviselt többségi szokáskultúrához, miközben a veleszületett fogyatékosság legfeljebb csak áthidalható, de nem szüntethető meg, míg a „látó-halló” ember mindenféle nehézség nélkül meg tudná tanulni és a szükséges helyzetekben alkalmazni is a jelnyelvet.

A Falainkban a kisfiút veszi körül az értetlenség fala: sem a családja, sem a tágabb értelemben vett szociális környezete nem képes elfogadni, hogy nem tud megváltozni és nem lesz más. Nagyszülei sem értik, hogy miért nem válaszol a kérdéseikre, miért nem viselkedik úgy, ahogy ez a közösségi normák szerint elvárható lenne, és – kevés kivétellel – tanárai és diáktársai is ellenségesen viszonyulnak hozzá. Durván taszító például, ahogy iskolájában a – feltehetően életunt és a hivatásuk kilátástalanságába belefáradt nevelők – értelmetlen és diszkriminatív módszerekkel, leginkább büntetésekkel (az asztal alá kell ülnie vagy a sarokba állnia) próbálják meg „átnevelni”. Még ennél is súlyosabb probléma azonban, hogy az édesanyjával sem találja meg a „közös nevező”-t; többnyire elbeszélnek egymás mellett.

A regény központi metaforája: a fal.  Többféle jelentése érvényesül a narratívá(k)ban. Reális értelemben az apa egykori szobájának egyik falára mutat, amelyre a családjától külön élő, a fiával semmilyen kapcsolatot nem ápoló férfi a felesége alkotásait függesztette még együttélésük idején. A képek az asszony számára a közös élet, az elmúlt kötődés tárgyi emlékeinek számítanak. Házasságuk kiüresedésének szakaszában általuk igyekezett az érzelmeit kifejezni és – valós kommunikáció hiányában – üzenni a férjének, vagy hisztérikus kirohanásai miatt bocsánatot kérni tőle. A fiú képzeletében viszont különös életre kelnek, annál is inkább, hiszen amíg az anya le nem számol saját hazug illúzióival (hogy a férj vissza fog térni hozzájuk, ha érintetlenül hagyják a szobáját), tiltott területet jelent számára: csak takarítás ürügyén, vagy titokban léphet falai közé. Amikor az anya eltávolítja a képeket, a fiú képzeletében újraképződnek a történetek, és a maga módján visszarajzolja őket a falra. Sajátosak azonban a feliratai, hiszen ahol az anya rajzán vagy a feliratokban elvetélt magzata, Zsófi is szerepel, a fiú az ellenkezőjét teszi, s a „Zsófi nem” címet adja a képeknek. Egyikőjük sem képes szavakkal, összefüggő beszéd által kifejezni traumáit, érzelmeit, vagy igényeit, miközben folyamatosan figyelik és elemzik a körülöttük lévő világot. A fal itt a közöttük és a környezetük között húzódó „meg nem értés” virtuális korlátját jelenti, de a megmagyarázhatatlan rohamokat átélő fiú a fájdalomhullámok elé is képzeletbeli falat igyekszik építeni a rajzaiból. A táskájában hordott kövek viszont a rajzait elrejtő paravánként funkcionálnak.

A Falaink diszfunkcionális családja emlékeztet a Légrádi Gergely előző regényében, az Alkalomadtánban szereplőcsaládra, amelynek tagjai ugyancsak a saját világukba zártan, átjárások és az egymáshoz való közeledés, a megértés és a valódi kommunikáció lehetősége nélkül tengetik életüket; egymástól függetlenül mondják el vagy írják le ugyanazt a történetet. Miként itt a tízéves fiú, ott az apa és a nagyapa próbál meg papírfecnikre írt, elrejtett üzenetek, illetve levelek révén kapcsolatba kerülni a másikkal, ott Andrissal, a fiúval és az unokával, akinek gyermekkorától felnőtté válásáig követhetjük problematikus szocializációját. Mi több, Andris is megrajzolja vagy megépíti a falakat és gátakat, amelyek az életét szegélyezik, s nagyrészt ugyanaz az értetlenség és elutasítás fogadja, mint a Falainkban a másikat.

Az apa szobája mindkét regényben egyszerre bűvös és elrettentő hely: titkokat rejt egy másik, megelőző életről, illetve egy másféle élet elmulasztott esélyéről, ugyanakkor leleplező és kiábrándító is.  Az Alkalomadtán Andrisa a nagyapja sokáig eltitkolt, végül mégis célba ért levele révén nyer betekintés tágabb családja és szülei előéletébe: hogyan jutottak ide, az életüket átható, kapcsolataikat romba döntő örökös hallgatásba. E regényben is fontos szerepet játszik egy kép, ami a szülők korábbi életéből származik, és eltávolították, egy zongora, amelyet megfosztottak eredeti funkciójától, és a gyermek elvesztése, illetve elvetélése mint a lelki gondok és traumák egyik fő indukátora; a hazugság és a képmutatás, mint a gondok és a konfliktusok kezelésének téves eljárásai, amelyek következtében még inkább elmélyülnek a bajok.

A figyelemzavaros, környezete által kirekesztett fiú egyre több időt tölt (félig-meddig titokban, azaz anyja jóváhagyása nélkül) apja szobájában, s egyre több valóságos és képzeletbeli fiók nyílik meg előtte. A célba nem ért üzenetek és az eltitkolt levelek az ő életében is fontos szerepet játszanak. Megtalálja például anyja egyik, az apjának írt bocsánatkérő levelét, amelyből megtudja, hogy apja távozását súlyos összeütközések, veszekedések, anyja kontrollálatlan dühkitörései előzték meg.

Nem is biztos, hogy minden miatta történt? A fiúnál a szülők válása – mint az ilyen természetű traumák nagy hányadában – önhibáztató folyamatot indít el, magát okolja, s kétségbeesetten igyekszik valamilyen módon felvenni a kapcsolatot az apjával: anyja telefonjáról felhívja, de nem veszi fel, leveleket ír neki, amelyeket azonban az anyja – bár megígéri –  nem ad fel, s még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy legalább palástolja kétszínűségét.

Szerettei árulását a fiú a maga sajátos logikája szerint próbálja meg értelmezni, amiből a történet legszomorúbb epizódjai következnek. Szívszorongató például ahogy tükör előtt gyakorolja a „nézést”, mert úgy véli, az apja meglátta a szemében, hogy ő „nem jó”, azaz nem értette meg az intelmeit: „Egyszer, amikor anya meg apa nem látta, megnéztem a szemem. Azt, hogy apa mit látott benne. A tükör előtt. Ott van a szememben, hogy meg kell tanulnom tanulni? […] De én csak a szememet láttam, a fehérjében a vékony piros cérnákat, meg a közepén köröket, benne mindenféle rajzokkal. Apa biztos tudott olvasni a szememből. Miután olvasott belőle, a legtöbb esetben elment.” (16).

A nő vallomásszerű belső beszéde, a történésekre vonatkozó kommentárjai, illetve a fiú által talált és értelmezett dolgok révén egyre több részletére és eseményére derül fény a házaspár gyermekük születése előtti életéről, minek következtében megváltozik az ok-okozatiság rendjéről alkotott elképzelésünk.  Eleinte úgy hisszük, az anya neuraszténiája a fia betegségével, mentális és tanulási problémáival függ össze, és a házasságuk is emiatt futott zátonyra.. A fiú rohamait azonban legtöbbször az anya elhibázott lépései is megelőzik: például lelepleződnek a hazugságai.

A férj/apa családi hátteréről és személyiségéről nem sokat tudunk ugyan, de viselkedése egy érzelmileg éretlen, felelősségvállalásra képtelen, felületes és önző férfire mutat. Az anya magatartása is kettős: kilátástalan küzdelmet folytat fia boldogulása érdekében a körülöttük levő világgal és intézményeivel szemben (egyik iskolából a másikba „menekülnek” – ahogy maga fogalmaz), ugyanakkor boldogtalanságáért, magányosságáért és egzisztenciális sikertelenségéért másokat, többnyire a fiú kezelhetetlen betegségét és magatartásgondjait okolja, amit az érzékel és el is hisz, így azt is, hogy apja azért hagyta el őket, mert ő rossz. Pedig minden jel arra mutat, hogy már születése előtt sem volt minden rendben az életükkel. Az anya például olyan családban nevelkedett, ahol csak formális, valódi jelentések nélküli kommunikáció folyt, s ahol nem kaphatott életszerű, helyes mintákat. Ennek következtében látszatmegoldásokhoz, a valóság elfedéséhez folyamodik egészen addig menően, hogy úgy hiszi, ha otthonba adhatná gyermekét, minden megoldódna, s a férfi visszatérne hozzá. De megoldást nem, csak súlyos lelkiismeretfurdalást ébreszt benne ez az elképzelés. Saját lelki és életvezetési gondjait rendre kivetíti másokra: például a fiú nevelőiről gondolja úgy, hogy kiüresedett a magán-, eseménytelen a szexuális életük, miközben ő van ebben a helyzetben. Nem ismeri fel és raktározza el a felé irányul gesztusokat, például, hogy a takarítónő igen is értékeli a fia figyelmességét, amikor nem tapossa össze a frissen mosott padlót. Annyira el van foglalva saját magával, hogy nem is törekszik megérteni a fia által hagyott jeleket, például, hogy mit jelentenek a rajzai, mi több, nem figyel a gyermek igényeire, s megkérdezése nélkül veszi el a rajzait, majd mutatja meg a pszichiáterének. Ütős fordulat, amikor ráébredünk, hogy rosszak voltak az előfeltételezéseink: nem egészen biztos, hogy ez a betegségregény, a Falaink a fiú, s nem az anya kórisméjét tárja fel előttünk, s nem tudjuk eldönteni, hogy itt ki is a valóban beteg, s a betegebb.

Az utóbbi évtizedben egy egész sor olyan magyar regény (például: Totth Benedek Holtverseny, Danyi Zoltán A dögeltakarító, illetve A rózsákról, Mezei Márk Zsidó temetés, Toroczkay András Boldog emberek, Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában, Kovács Bálint Vágták volna le etc.) látott napvilágot, amelyeknek szereplői családi tragédiák, testi vagy lelki bántalmazás, szeretetlenség, illetve más traumák nyomán válnak aszociálissá, torz lelkületűvé, pszichoszomatikus vagy kényszerbetegségek elszenvedőivé. Tóth Krisztina A majom szeme című regényének főhőséről, a pszichológus dr. Krautzerről derül ki, hogy szociopata; családja a fiatalabbik fiúgyermek halálát nem tudta sohasem kiheverni, de a másik főszereplő, az egyes szám első személyben megszólaló, magát Giselle-nek hívató egyetemi tanár Gizella életvezetési kudarcai is gyermekkorának zűrös családi viszonyaira vezethetők vissza. Molnár T. Eszter Hidegkútjában ugyancsak feloldatlan traumák és rossz minták örökítődnek nemzedékről nemzedékre, s vezetnek súlyos identitásgondokhoz és magatartási anomáliákhoz az utódok sorában. Az Alkalomadtán dermesztő csendje és szeretetlen családi légköre is a gyermekkori bántalmazás, rossz vagy tragikus anyai sorsminták hatására alakul ki, de az ábrázolt működésképtelen családmodellek teszik pokollá az utódok életét Kiss Judit Ágnes Egy nőalak szürke kontúrja, Cser Kovács Ágnes Zárvatermők kertje vagy Puskás Panni Megmenteni bárkit című regényében is. Kovács Bálint Vágták volna le című műve főhősének, a kényszerességben és érintésfóbiában szenvedő Zsófinak mondja a pszichológusa, hogy „nem lehet azért mindent a szülőkre fogni”.  A Falaink abban lép saját, közvetlen előzményénél, az Alkalomadtánnál is tovább, hogy ezeket a családi traumákat társadalmi összefüggésekben nagyítja ki, és intézményi háttérrel teszi láthatóvá.

Mint az Alkalomadtán kimenete, a Falaink is felvillantja előttünk a változás, a jobbá alakulás lehetőségét; az előzőben felmerül annak reménye, hogy a fiú egyszer, „alkalomadtán” mégis megtalálja az apja könyvekbe rejtett üzeneteit, az új regény utolsó fejezete pedig azt sugallja, hogy az anya végül mégis képes lesz leszámolni illúzióival, s elmondja fiának a teljes igazságot: hogy az apa nem miatta ment el, s miként nem is miatta nem fog hazajönni.

A kritika első megjelenési helye: Rom Som folyóirat, 2024/6.

Bence Erika legutóbb a Szöveten: