Szente B. Levente

Láttam szemedben

engem mindig vigasztalna – az emlék
hogy könnyes csókjaidból tenyeredből ennem adtál és
láttam szemeidben hogyan rebben pilláid mögött a félsz –
ereinkben mégis ott hullámzott a kéj

mint földre koppant hiányimák
az esőcseppben tán
mikor újra és újra éled –
sarjadva csillagfényt bont tested
ráncaidban a mindenség

szemhéjad mögött nézem
éhed lettem én
lettél s maradtál nekem lélekidomár

bőrödbe olvadt feszületként
ujjaid alatt örök énem
lenyomatom árnyad
fényed

vajon
meddig lehetek neked
ha vagyok
még