Farkas Arnold Levente: Véletlen megváltó

Farkas Arnold Levente

Véletlen megváltó

(A nyugalom, amit záró-
jelbe teszek. Az evangélista
anyja és az evangélista test-
vérei, akik akkor értek arra
a helyre, amikor Jézus borrá
változtatta a vizet. A csönd,
ami nem létezik, mert
emlékfoszlány és gondolat-
töredék. „Pigmeusokról
szóljon az ének, mondja az
altiszt.” A vers vége, ami
kész volt már, mielőtt
papírra vetettem volna,
mégse írtam meg.)

(Botrány és malomkerék.
Egy valóságos nyak
egy valóságos fej
és egy valóságos test
között. Nem lehet tudni,
mire gondol az angyal.
„Pigmeus arca a fátyla
alatt is táncol a vágytól.”
Látszólag valóságos.) Az
illúzió elkerüli az efféle
tévedéseket. (Nincs neve
annak.)

(Célom a néma papír.
Immár elhallgat a vers is.
Csöndbe borul pennám,
mint helytartó, aki téved.
Véletlen megváltó függ a
kereszten egészen. „Azt akarom,
hogy pigmeusokról szóljon
az ének.” Ritmussal teli
ébenfából már kifaragták.)

(Délben a látszat ebédel.
Hasztalan ízben az asztal.
Persze valóság csúszik a
torkán, lába igazság. Meztelen
alszik a névtelen álom téli-
kabátja. „Pigmeus árnya vetül
kultúránk háza falára.” Mintha
a költészet színháza a volna
lehetne.)